Hidrológiai Közlöny 1962 (42. évfolyam)

1. szám - Erdélyi, M.: Külső-Somogy vízföldtana

Erdélyi M.: Külső-Somogy vízföldtana Hidrológiai Közlöny 1962. 1. sz. 59 következtetnünk [13, 27, 35]. Az elmozdulás mértékét talán a bakonyival mérhetjük : ,,A horizontálisan elmozdult ékek legtöbbször párszáz métert tettek meg" [27], A hosszanti völgyek éles sarkai, egymáshoz képest 100—200 m-rel eltolt párhuzamos rövid szakaszai is erre mutathatnak (1. és 2. térkép). Hegyes szögben találkozó szerkezeti irányokat jelöl az ajkai bányavidék szerkezeti térképe is [13], de ugyanezt tapasztaltam magam is a nyugatbakonyi bauxit területen. A két fő szerkezeti irány csak ritkábban találkozik derékszögben. Leggyakoribb, hogy találkozásukkor az ÉNy-i és a DK-i szög derékszögnél nagyobb. Scherf Emil is ugyanezt figyelte meg [33], Talán ez is a merev fekütábla K-i sarkára erősebben ható erővel magyarázható. Szőllősgyörokön a felső pannóniai homokkőben mért K-i dőlés arra utal, hogy párhuzamosan kibillent rögökkel a harántirányban is számolnunk kell (2. szelvény). A legtöbb repedés, vető, a legnagyobb összetöredezettséget mutató vízhálózat ott alakult ki, ahol a merev fekü laza fedője a legvékonyabb, amint azt Siófok, Zamárdi, Ságvár, Balatonfüred, Őszöd mélyfúrásai igazolták (6, 7, 14, 115, 118, 120, 154, 156, 157). A vízhálózat kétségtelenül a szerkezeti irányokat követi. A mélyfekü nagyobb kiemelkedései feletti legjobban összetört, meglazult részen alakult ki. Ahol egyenes vonalakat követ, ott a mélyfekü hosszú egyenes töréseivel, lépcsős vetőivel számolhatunk. Ez az eset a harántirányokban. A hosszanti irányban a vízhálózat a középhegységi jellegű kisebbmérvű rátolódásos szerkezeten azonban a laza fedő redőboltozatainak nem egyenes sávjait követi. Az emelkedő vagy nem süllyedő szakaszon felrepedő ,,redő"-ben a harántos irány erős zavaró hatását is mutatják éles sarkos hajlataikkal a Balatonnal többé-kevésbé párhuzamos völgyek. Ebben az irányban a harántos szerkezeti irány az egyes tábladarabok különféle magasságában, változó mértékű megbillenésében is jelentkezik s bonyolítja a hosszanti völgyek alakját. A negyedkori függőleges irányú mozgások legnagyobbrészt süllyedéssel jártak s csak helyenként lehetett kisebb emelkedés. Többek véleménye szerint [18, 47] ugyanis a pannóniai beltó kb. 250 m tszf magasságig töltött föl. A ma ilyen magasan vagy efelett levő pannóniai képződmény területén kell számolni a negyedkori emelkedéssel s ezzel együtt a felsőpannóniai összlet tetejének lehordásával is. Amikor az előzőkben emelkedő sávokról stb. szóltunk, mindig inkább a környezet nagyobb megsüllyedésére s csak kisebb kiemelkedésére gondolhatunk. Geofizikai vélemény szerint is a magyarországi folyórendszer DK—ÉNy-i irányú mozgás folytán létrejövő törésrendszer mentén alakult ki [7]. A Kaposvölgy Dombóvár—Simontornya szakasza szerkezetileg nyugtalan terület. Pincehelyen földrengési centrum van, az ottani egyik artézi kút (110), 159,5—167,8 m közből felszálló vize 21 C° hőmérsékletű. A kurd-csibráki vasútállomáson fúrott kút vize pedig szénsavas [28]. A Balaton tengelyére merőleges s egymással párhuzamos árkok az újpleisztocénben a régi vonalak mentén megélénkült mozgások előtt, azaz a löszalatti pleisztocén homok lerakódása idején a kicsiny lejtésű táblán nem, vagy csak kevéssé érvényesültek, általában nem tudták a folyókat tartósan megtartani, erről tanúskodik a csaknem általános homokborítás. Határozottan csak a legmagasabb területen, a Mernyei völgytől keletre érvényesülhettek annyiban, hogy a folyók helyét megszabták, így a terület egy része (az árkok közti hátak) mentes maradt a máshol mindent borító löszalatti homoktól. Az említett magas területen csak az egykori nagy átmenő harántvölgyekben rakódott le s most a később kialakult hosszanti völgyek déli magas peremén láthatók a völgyek homokjának roncsai. A Balatonra merőleges árokrendszer határozottabbá elsősorban az újpleisztocénben válik, amikor az árokkal párhuzamos törések mentén több lépcsővel az árok közepe még jobban megsüllyed [33]. Homokos kitöltése a mai völgy talp feletti lépcsőkön még 60 m-re is megtalálható az alluvium szintje felett. A mai felszín az utolsó interglaciális körül, a pleisztocén végén alakulhatott ki, amikor már a Balatonnal párhuzamosan emelkedő redősávokon a harántirányú folyók völgye feldarabolódott. A redő sávjában a legtovább a kisebb redőnyergeken áthaladó folyók maradhattak fenn. Ezek emlékét a legkevésbé szétszabdalt néhány nagyobb keresztvölgy őrzi (1., 3. és 4. térkép). A lösz települése is erre utal. A lösz a völgytalpakig minden képződményt takar, feküfelszíne tehát a porhullás idejére már kialakult (18. ábra). De erre mutat az is, hogy a nagyobb folyók (pl. Kapós) völgyében csak az újpleisztocén terasz található meg. A még ma is tartó mozgást, de a földtani közelmúlt erős, ún. fiatal mozgásait a következő megfigyeléseim bizonyítják : a) Az átmenő harántvölgyek feltűnő szűkületeiben, a völgyi vízválasztókon a völgytalpon van a felső-pannóniai képződmény (10, 13 szelvény). Sőt egy esetben (13. szelvény) Kötésétől délre megfigyelhető, hogy a források és szivárgók 4—6 m-re helyezkednek el az alluvium felett. Az út a völgy K-i oldalán kilométereken át az alluvium peremén van. E szakaszon az út jóval az alluvium felett magasan vezet, megkerüli az ingoványos völgyoldalt, majd ismét a völgyfenék szegélyére ér. Hasonló, de nem ilyen szembetűnő a helyzet Felsőmocsoládtól É-ra, a völgyi vízválasztón is (10. szelvény). 4 völgyi vízválasztókban a pleisztocénnal fedett völgyoldal talajvize forrásszintet alkot (10., 13. szelvény). A völgyoldal csúszik, lesuvad az átázott pannóniai agyagon. A harántvölgyek többi részén a pleisztocén völgykitöltés anyagába jut a vízzáró pannóniai kőzetű lejtőkön összegyűlő víz. A nagy keresztirányú völgyületeket egykor talán nagyrészt kitöltő pleisztocén folyóvízi homok a völgyi vízválasztóknál az oldalban feltűnő magasan található. Onnan egyenletesen lejt ÉÉNy és DDK felé. A völgytalp holocénje