Hidrológiai Közlöny 1962 (42. évfolyam)

3. szám - Ditróy János (Nekrológ)

188 Hidrológiai Közlöny 1962. 3. sz. Ditróy János: csolatban szerzett tapasztalatait is. Ugyancsak olvashatjuk — ha nem is az 0 tollából — a Sajó­csatornázás tervének és a siófoki Sió-zsilip építé­sének leírását. De elmaradt a nicki Rába-gát és a szolnoki gabonatárházak építésének ismertetése, a békési kikötő tervének bemutatása, és nem volt már lehetősége arra, hogy az élete utolsó szakaszá­ban készült, ipari vízkivételekre vonatkozó, tervei­ről beszámoljon. Ahhoz, hogy jelentőségét fel tudjuk mérni, mégis bőven elég a szakirodalmi munkássága. Gyakran jutott eszembe vele kapcsolatban egy kiváló francia mérnökkel, André Thimel-lel csak­nem 30 éve folytatott beszélgetésem. A 105 m magas sarransi völgyzárógát megtekintése alkal­mával az építés néhány különleges tapasztalatát mondta el. S mikor azt kérdeztem, hogy vajon hol fog megjelenni mindazoknak összefoglaló le­írása, kísérőmre, egy már tekintélyes egyetemi adjunktusra tekintve, jelentős hangsúllyal csak ennyit mondott: „Tudja, fiatal barátom, vannak mérnökök, akik csak írnak, de sohasem építettek, és vannak mérnökök, akik alkotnak, de nem érnek rá írni." Ditróy János sem ért rá írni, — alkotott. Ez az alkotás természetesen nem jelenti azt, hogy minden tervet maga csinált. Századunkban jóformán nincs már műszaki terv, amely nem kol­lektív munka eredménye volna, és zömmel mind régebbi tervek tapasztalatain épül fel. Legfeljebb egyes részleteiben eredeti. Ditróy János egyik nagy erőssége az irodalom alapos ismerete és állandó figyelemmel kísérése és a kezére bízott fiatal mérnökök munkájának összefogása volt. A mű­egyetemen tanársegédként eltöltött 9 év után is pedagógus maradt. A rajztábla mellett, munkatársaitól körül­véve, érezte magát igazán jól. A fiataloknak ter­mészetesen nem volt mindig Ínyére, hogy először a ceruzabegyezést kellett megtanulniuk, de azért megcsodálták ,,az öreget", mert valóban „általá­nos" mérnök volt. Egyaránt értette a vízépítés­tant, az alapozást, a sztatikát, a vas- és vasbeton­építést, a vasútépítéstant, a geodéziát. Mintaképe volt a mérnöki szabatosságnak. Szebben rajzolt, mint egy klisérajzoló, és meg tudta mutatni, hogyan kell helyesen formatizálni egy kanyargós folyó helyszínrajzát, hogyan kell felragasztani egy címkét, hogy fel ne hólyagozzék a papiros, vagy hogyan kell festeni metszetben a földet. Tervezői és pedagógiai erényeinél is nagyobb értéke szinte páratlan kötelességtudása és sze­rénysége volt, e két mind ritkább emberi tulaj­donság. Emlegették, hogy az I. világháború végén az olasz fronton érte az összeomlás. Akkor már, tartalékos létére, századosi rangban, egy lovas­tüzér üteg parancsnoka volt. A fegyverletétel hírére zárt kötelékben hozta haza ütegét a több­száz kilométernyi távolságból és Budapesten szerelt le. Ez a tény emberi nagyságának is fényes bizonyítéka: katonái nyilván nagyon szerették és becsülték, másként nem követték volna. A hivatali életben sem ismert mást. mint kötelességet. Ha sürgős munkáról volt szó, nem tett különbséget éjjel és nappal között. Ijedten próbáltunk kiutat találni, ha ilyenkor, a hivatalos idő végefelé, megkérdezte : ,,Mit csinálsz este ?"— mert hiába hivatkoztunk színházra, mozira, vagy vacsora-meghívásra, könyörtelenül jött a követ­kező kérdés : „Es mit csinálsz éjszaka ?" S ha ki előbb, ki később elszállingózott a hivatalból, ő késő estig maradt, aztán hazavitte a munkát és reggelre mindnyájunkat megszégyenítve készen hozott egy-egy vázlattervet, közelítő költségvetést vagy ügyirat-fogalmazványt. Igazi nagysága az volt, hogy kicsinek tartotta magát. Nem vállalta a minisztériumban a fő­osztályvezetői tisztet, ami akkor a vízügyek leg­főbb vezetését jelentette — noha soros volt, és jól emlékszem egy beszélgetésünkre, amikor egye­nesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Nem­zetközi Hidrológiai Szövetség ügyében értekezletre hívjon meg magához három nálánál fiatalabb, vagy alig idősebb, egyetemi tanárt, holott — mint miniszteri tanácsos — a hivatali ranglétrának ugyanazon a fokán állott, mint amazok. Ezek az emberi értékek nem tűnnek ki cik­keiből és terveiből. Közvetlen munkatársainak emlékeiben élnek csak tovább, és velük végleg elmúlnak. Vagy talán mégsem ? Ditróy János neve nincs megörökítve egyet­len alkotásán sem. Az emléktáblákra az ő idejé­ben csak az uralkodók és a miniszterek nevét vésték fel. A technika fejlődésével előbb-utóbb a legszebb műszaki tanulmányok is elavulnak, cikkei, tanulmányai tehát feledésbe merülnek. Ez a megemlékezés is nyilvánvalóan múló szó, és mégis... Erkölcsi életünk alakulásában értel­münk első nyiladozásától a sírig döntő szerepe van mind annak, amit emberi értékekről és érté­kes, lélek szerint nagy, emberekről hallunk. Ezek a természettudományos eszközökkel nem mérhető értékek akkor is megmaradnak bennünk, ha hor­dozójuk nevét elfeledjük. Elvont alakban élnek tovább és hatnak tudatunk mély-rétegeiben. Legalább ilyen értelemben Ditróy Jánosra is áll Horatius szava: ,,Non omnis moriar" — nem múlok el egészen. Dr. Lászlóffy Woldemár

Next

/
Oldalképek
Tartalom