Hidrológiai Közlöny 1961 (41. évfolyam)

6. szám - Tolnay Vera–Rappné Sík Stefánia: Természetes vizek szulfát-ion tartalmának meghatározása ioncserélő módszerrel

Hidrológiai Közlöny 1961. 6. sz. 512> VÍZKÉMIA Természetes vizek szulfát-ion tartalmának meghatározása ioncserélő módszerrel T O L N A Y VERA és R A P P N É SIK STEFÁNIA* Bevezetés Előző közleményünkben [7] azokkal az ion­cserélő eljárásokkal foglalkoztunk, amelyeket a vízelemzésekben alkalmazni tudunk, részben az elemző munka megkönnyítésére és meggyorsítá­sára, részben az eredmények pontosságának növé­lésére. Ebben a dolgozatban olyan szulfát-meghatá­rozási módszert ismertetünk, amelyet — szintén ion­cserélő gyanta segítségével — gyorsan és pontosan lehet elvégezni. Irodalmi adatok szerint a vizek szulfátion tartalmának térfogatos meghatározásával számos szerző foglalkozik. Ezekkel a módszerekkel részben az oldat szulfáttartalmát közvetlenül titrálják, részben pedig a leválasztáshoz használt, ismert mennyiségű báriumklorid feleslegét mérik vissza. A szulfáttartalom közvetlen meghatározása történhet úgy, hogy a szulfátot 30—40%-os alko­holos közegben báriumklorid vagy báriumper­klorát oldattal titráljukalizarinvörösS, vagythorin indikátor jelenlétében [2]. Az alizarinvörös, mint adszorpciós indikátor szerepel. A közvetlen titrá­lást báriumrhodizonát jelenlétében is végezhet­jük [1, 4], Ismerünk olyan eljárást is, melyben ólomnitrát oldattal végzik a szulfát közvetlen tit­rálását ditizon jelenlétében [11]. A bárium-ion feleslegének visszamérésére ion­cserélőn lágyított vízben gyakran használják az EDTE-oldatot [3], amely magnéziumot is tartal­maz. Más szerzők [5] a víz lágyítását is elhagyják és a bárium-ion visszamérésénél az EDTE-oldattal az összes keménységet is meghatározzák. A kettő összegéből a keménység ismeretében a szulfáttar­talom kiszámítható. A báriumfelesleg visszaméré­sét káliumpalmitáttal is végezhetjük [9, 10]. Az EDTE-oldattal eriochromfekete-T indikátor jelen­létében végzett bárium-meghatározások pontos­sága növelhető olyan komplex jelenlétével, amely­nek stabilitása kisebb, mint a mérendő ion komp­lexének stabilitása, azonban a komplexek stabili­tása között a különbség csak kicsi. Ezért jobb a színátcsapás a bárium titrálásakor magnézium ion jelenlétében. Szulfát meghatározásnál egyes szer­zők' [8] a színátcsapás élesebbé tétele céljából zink-komplexonátot ajánlanak. H. Nechamkin [6] azbesztgyapottal és báriumoxaláttal töltött Jones reduktorcsőben határozza meg az oldható szulfá­tot. A szulfáttal egyenértékű, oldatba jutott oxalátot permanganát oldattal titrálja. A módszer ismertetése Módszerünk kidolgozásánál arra törekedtünk, hogy sorozatmérésre alkalmas, gyors és a klasszi­kus módszerekkel azonos pontosságú, egyszerű eljárást nyerjünk. Az általunk kidolgozott mód­* M. All. Földtani Intézet. Budapest. szerrel is a bárium-ion feleslegét mérjük vissza ion­cserélő gyanta alkalmazásával. Előnye az egyéb visszatitráláson alapuló módszerrel szemben az,, hogy a báriumfelesleg visszamérését egy egyszerű savbázis titrálásra egyszerűsítettük. A módszer lényege a következő: a vizsgálandó vízminta ismert részletét hidrogénformájú kation­cserélő oszlopon csepegtetjük át. A szüredékben meghatározzuk az összes kationokkal egyenértékű hidrogénionok mennyiségét. Majd a semlegesre titrált oldatban ismert mennyiségű báriumkorid­oldattal hidegen leválasztjuk a szulfát ionokat, a csapadékos oldatot felforraljuk és lehűtjük. Le­hűlés után veszteség nélkül újra felöntjük a hidro­génformájú kationcserélő oszlopra és a lecsepegő oldatban lúggal ismét meghatározzuk a kationok­kal egyenértékű hidrogén-ionok mennyiségét. A két titrálás különbségéből a szulfát mennyisége kiszá­mítható, ha a leválasztáshoz használt bárium­kloriddal egyenértékű lúg mennyiségét ismerjük. A módszer kidolgozásánál Amberlite IR-120 kationcserélő gyantát használtunk, melyet 10%-os sósavval H"-formájúra alakítottunk. A gyanta­oszlop regenerálására is 10%-os sósavat használ­tunk. A titrálásokat metilnarancs indikátor jelen­létében 0,05 n nátriumhidroxiddal végeztük. Leválasztáshoz olyan báriumklorid oldatot hasz­náltunk, amelynek egy literében 4,4 g BaCl 2 • 2H aO van oldva. Ebből az oldatból 10 ml-t használtunk leválasztásra. Ha 100 ml vizsgálandó vízmintát mértünk be, ez a báriumklorid mennyiség 150 mg/l szulfáttartalomig elegendő. Ha a vízben a szulfáttartalom nagyobb, a leválasztó oldatból többet használunk. Célszerű azonban olyan meny­nyiségű vizsgálandó vízből kiindulni, hogy a 10 ml báriumklorid-oldat elegendő legyen. A BaCl 2-oldat faktorát úgy határoztuk meg, hogy az oldat 10 ml-ét H-formájú kationcserélő oszlopon átcsepeg­tettük, és az oszlop leöblítése után a szüredékben a bárium-ionokkal egyenértékű hidrogén-ionokat lúggal megtitráltuk. A szulfát-ionok leválasztását ebben az ion­cserélőn lelágyított vízben, a H-ionok közömbösí­tése után, hidegen végeztük úgy, hogy a BaCl 2­oldat ismert mennyiségét pipettából egyszerűen hozzácsurgattuk. A leválasztást szükségtelen forra­lás közben végezni, elegendő, ha a leválasztás után az oldatot óraüveggel lefedve két percig forraljuk. Lehűlés után nem szűrtük meg az oldatot, hanem a csapadékkal együtt a H"-formájú kationcserélő gyantát tartalmazó oszlopra öntöttük. (A BaS0 4 csapadék az oszlop legfelső néhány mm-es rétegé­ben lerakódik és a meghatározás után szitán, vagy hengerpohárra tett szitaszöveten keresztül vízzel kimosható a gyantából). Az oszlopot 50 ml vízzel utánamostuk. Ez a vízmennyiség az öblítésre álta­lában elegendő. Az átcsepegés sebessége ne legyen

Next

/
Oldalképek
Tartalom