Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

2. szám - Dr. Kessler Hubert: A karsztos hévforrások utánpótlásának kérdése

128 Hidrológiai Közlöny 36. évf. 2. sz. Kessler H.: Karsztos hévforrások utánpótlása token is néha húszszoros eltérést mutat. A ,,

profundus" elemek tehát a dolomitban is jelen vannak ! Hasonló a helyzet a rádiumtartalommal is, amely egyáltalán nincsen mélységbeli eredethez kötve, amit a hideg balatonfüredi és erdélyi rádiumos források is bizonyítanak. A rádiumemanáció mélyreható törésvonalak mentén a mélyebb rétegekből feltör és aktiválja az útjába kerülő vizeket, Papp Szilárd mérésekkel kimutatta, hogy a hévvizekkel feltörő gázoknak magasabb a rádiumtartalmuk, mint a víznek. A hévvizek különböző hőfoka sem bizonyítéka a karsztvíz és „profundus" víz különböző keveredési arányának, hanem inkább annak, hogy a karsztvizet vezető járatok különböző mélységekben torkollanak a hévforrásokat szállító főtörésvonalba. Bevezetőben hangsúlyoztam, hogy megállapításainkat lehetőleg a rendelkezésére álló számszerű adatokra építsük. Vizsgáljuk meg ezért a profundus vizeket támogató egyetlen számadatot. E szerint 1 km

3-es gránitkocka megfelelő hevítés alatt — Gautier számítása és kísérletei alapján — 25—30 millió tonna vizet tudna leadni, „ami pedig már a budapesti hévvizeink 50 évi vízszolgáltatásának felelne meg". Rá kell mutatnom, hogy sajnos ez az egyetlen számadat sem állja meg a helyét, mert az említett források vízhozama Papp Ferenc és munkatársainak mérései szerint kereken évi 20 millió köbméter. Egy km" gránitkocka „kiizzadt" vize tehát csak másfélévi vízhozamnak felel meg. Az első pillanatra hatásos szám lényegesen lesorvad. Ha elfogadnánk a „profundus" víz elméletét, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a hévvíz működés — a budai hévvízeredetű barlangok helyzete alapján — legalább a pliocén vége óta, tehát igen óvatos becslés alapján legalább 3 millió éve tart. A mostani hozamot alapulvéve, ez legalább kétmillió köbkilométeres gránittömeg vizének felel meg. Vizsgáljuk tovább a cikkben említett utánpótlási lehetőséget tárgyilagos számítással. A cikk szerint „nagy medencéinknek, az Alföldnek és Dunántúlnak a feltöltődésével lépést tartó süllyedése ma sem fejeződött be, mindig új kőzettömegek kerülhetnek olyan fizikai körülmények közé, amelyek között a felszínen megkötött vizüket le kell adniok, s ez a folyamat hévvizeink számára állandó utánpótlással szolgálhat". Milyen tömegek, milyen mérvű süllyedéséről lehet szó ? Schmidt E. R. tektonikai vizsgálatokkal, földtani idők átlagában évi 0,1 mm süllyedést tételez fel. Bendeffij László a.nadapi alappont, tehát gránittömeg süllyedését szabatos szintezéssel 100 év folyamán 35 mm-ben, tehát évi 0,35 mm-ben állapította meg. Tételezzük fel ezeknek az értékeknek a többszörösét, évi 1 mm süllyedést. Tételezzük fel azt is, hogy az egész ország 90 000 négyzetkilométeres felülete süllyedt. Ez természetesen képtelenség, de egyszerűsíti a számítást a „profundus" víz javára. Ilyen eltúlzottan kedvező feltételek mellett is évenként csak 0,09 km

3 kőzettömeg „kerül olyan fizikai körülmények közé, hogy vizét leadja". Vagyis évente kb. két és félmillió köbméter vizet „izzad" ki. Ha még azt az abszurd feltételt is elfogadjuk, hogy az egész ország területe alatt dehidrált víz mind a budapesti forrásoknál kerül felszínre, akkor is az összes budapesti hévvízmennyiségnek csak 12%-át fedezné ! A rendelkezésre álló bizonyító adatok alapján tehát kétségtelen, hogy a budapesti hévforrások utánpótlását csakis a csapadék biztosítja. Ezzel a soha el nem apadó, de szigorú korlátok közé határolt vízmennyiséggel kell gazdálkodnunk. Ez nem zárja ki azt, hogy Budapest valamelyik más részén ne létesítsünk új fúrásokat, ha a népgazdaság érdeke ezt megkívánja, de helyette áldoznunk kell abból a vízmennyiségből, ami a városnak egy másik részén talán nincsen teljesen kihasználva vagy nem annyira szükséges. Horváth Lajos és munkatársainak 1951-ben végzett — üzemi okokból sajnos túl rövid ideig tartó — kísérletei világosan bebizonyították, hogy pl. a Margit-szigeti fúrás erőteljesebb megcsapolását jóformán pillanatok alatt megérzi az Elektromos-sporttelep fúrása. Csak idő kérdése, hogy ez az egymásrahatás nagyobb távolságra is kimutatható lesz. Természetes, hogy egy új fúrás mindaddig, amíg körülötte az állandó depressziós tölcsér ki nem alakul,, tekintélyes hozamot adhat és eleinte nem lesz kihatása a távolabbi forrásokra és fúrásokra. Az eddigi tapasztalatok alapján 'azonban előbb-utóbb minden karsztfúrásnál beáll az az egyensúlyi helyzet, amely egy utánpótlási területhez tartozó összes forrásának vagy viznyeróhelyének hozamára kihat. A hidrogeológiai fejtegetések, amelyek alapján Horusitzky Ferenc a fúrásokat a kimutatható törésvonalak feltételezhető folytatására telepíti, helytállóak. A javasolt fúrások bizonyára fognak hévvizet szolgáltatni. Ezen túlmenően azonban szükséges a vízhozam tartósságának, a hévvizek egymásrahatásának vizsgálatánál a karszthidrológiai kutatások legújabb eredményeit is figyelembe venni. KÖNYVISM E R T E T fi S Busuell,- A. M„ Stout, E. G., Neill J. C. : Quantitativ esőmérés radar segítségével. Journal American Water Works'Association 1954. szeptember. A nagyobb felületre hulló esőmennyiség nem mérhető pontosan a szokásos csapadékmérő berendezések segítségével, mert ezek csak a közvetlen környezetre vonatkozó értékeket szolgáltatnak. A záporok alkalmával lehulló csapadékmennyiség eloszlása már 250 km

2 nagyságú felületen is nagymértékben változik, amint ezt a kiválasztott 247 km

2 kiterjedésű vízgyűjtőn elhelyezett 50 csapadékmérő állomás adatai igazolják. A végzett vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a mérnöki és hidrológiai igényeket kielégítő pontosságú adatok beszerzéséhez szükséges hálózat gazdaságosan nem építhető ki. A második világháború folyamán többízben megfigyelték, hogy egyes radar-frekvenciák alkalmasak csapadék jelzésére. A Massachusetts! műegyetemen végzett elméleti kutatómunka után Illinois állam vállalkozott a radar-berendezés segítségével történő quantitativ csapadékmérés gyakorlati lehetőségeinek kivizsgálására. Ebből a célból sűrű csapadékmérő-állomás hálózatot létesítettek és a radar segítségével mért adatokat ennek adataival hasonlították össze. A felhasználásra kerülő 3 cm ernyőátmérőjű, kisteljesítményű radar-készülék 225 km távolságban lehulló csapadék jelzésére volt képes. Az elméleti úton levezetett összefüggéseket, melyek a csapadékmennyiséget a visszaérkező jel intenzitásának függvényében adták meg, ennek alapján módosítani kellett. A felfogó berendezés érzékenységének változtatása lehetővé tette az eső intenzitás változásának követését és ily módon a záporcentrum meghatározását. Az immár két évre visszatekintő kísérleti munka eddigi kiváló eredményei alapján fejlesztési programot állítottak össze, amelynek során nagyobb teljesítményű, nagyobb hullámhosszon dolgozó, korszerűbb radar-berendezések kerülnek felhasználásra. Tökéletesíteni kívánják a kidolgozott felületi csapadék-integrátor-berendezést is. Szilvássy Zoltán