Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

1-2. szám - Erdey László–Szabadváry Ferenc: Vízben oldott oxigén meghatározása aszkorbinsavval

8 Hidrológiai Közlöny. 34. évi. 1951. 1—2. sz. A vízben oldott oxigén meghatározásának kérdése már egy év­százada foglalkoztatja kutatóinkat. Az ipar fejlődése a kérdést egyre fontosabbá tette és egyre pontosabb meghatározást követelt. Ennek a fejlődésnek részletes és igen értékes irodalmi összefoglalása vitán a szer­zők ismertetik saját eljárási módjukat, amelynek előnye, hogy a hely­színen gyorsan végezhető és nagy pontosság érhető el általa. Vízben oldott oxigén meghatározása aszkorbinsavval* ERDEY LÁSZLÓ és SZABAD VÁRY FERENC A vízben oldott oxigén meghatározásának kérdése a mult század első felében már felkeltette a vegyészek érdeklődését. Elsősorban az ivóvíz vizsgálata tette indokolttá a probléma felvetését. Az oxigénemésztés, vagyis a víz oldott oxigéntar­talmának csökkenése értékes adatokat szolgáltat a víz baktériumtartalmáról. Később az ipar fejlő­dése még fontosabbá tette a kérdés vizsgálatát. Az oxigén korrodeáló hatása a kazánokban egyre szükségesebbé tette kielégítő érzékenységű és főleg gyors meghatározási módszerek kidolgozását. A nagynyomású kazánok-, elsősorban a villamos energia iparnál egyre érzékenyebb meghatározá­sokat követeltek, mivel ott literenként már egy­két tized mg oldott oxigén jelenléte is káros hatású. A vízben oldott oxigént legelőször gazo­metriás módszerekkel vizsgálták. Kiforralták a gázokat, azokat eudiométerben fogták fel, a szén­dioxidot nátriumhidroxiddal elnjíelették, hidro­gént adtak a maradék gázelegyhez, így az oxigént elrobbantották és a térfogatcsökkenésből számí­tották az oxigéntartalmat. Ilyen módszerrel mérte és számolta ki már B. Bun-sen [1] „Gasometrische Methoden" című könyvében az oxigén gázab­szorpciós koefficiensét. Ez azonban hosszadalmas és nagy körültekintést igénylő, sok hibalehetőség­gel járó eljárás. Magának Bunsennek desztillált vízre vonatkozó adatai is hibásak voltak, ahogy ezt Winkler Lajos [2] később világhírű mód­szerével, de amellett igen pontosan kivitelezett gazometriás meghatározással is, bebizonyította. A kémiai meghatározásoknak is igen korán leljük nyomát. F. Mohr [3] 1854-ben megjelent „Titriermethoden" című munkájában már le­fektette a Winkler-féle és sok más, később ki­alakult módszer alapelveit. Ismert mennyiségű vas(II)-szulfátot nátriumhidroxiddal vas(II)-hidr­oxiddá alakított. Az, oxigén ennek egyenértékű részét vas(lll)-hidroxiddá oxidálja és oldás után a nem oxidálódott vas(II)-sót káliumpermanga­náttal titrálta vissza. A módszer kivitele eléggé kezdetleges. A levegőt széndioxid védőpárnával tartotta távol. F. Tiemann és C. Freusse [4] 1879-ben már több módszert hasonlított össze pontosság szempontjából, köztük Mohrét is. Cik­kükben ..jobbnak tartották P. Schützenberger és M. Gerardin [5] módszerét, akik indigófehérszul­fonsavasnátriumot adtak a vízhez. El az oxigén hatására indigó kékké oxidálódik. Ezt azután Na­szulfoxiláttal, melynek faktorát ammóniás rézol­* (Budapesti Műszaki Egyetem Általános Kémiai Tanszék, Budapest) datra állítják be, újra indigófehérré titrálták vissza. Az egész műveletet hidrogénáramban végezték. Ezen kritikai tanulmány valamint több más hasonló tárgyú közlemény [6] valószínűleg épp az^ért minősítette Mohr meghatározásait rosz­szaknak, mert ezeket Bunsen értékeivel hasonlí­tották össze. Azonban, mint már említettük, ez utóbbi értékek hibásak voltak. 1888-ban jelent meg Winkler Lajos disszertá­ciós munkája [2] vízben oldott oxigén meghatá­rozására, amely szellemes egyszerűségénél és könnyű kivitelezhetőségénél fogva napjainkig vi­lágszerte a legelterjedtebb, a legtöbbet használt módszer maradt, annak ellenére, hogy azóta száz­számra jelentek meg újabb eljárások. 'Winkler Lajos Mohr alapelvét követve vas(II)­só helyett mangán(II)-sót használt, amelynek semleges vagy savas oldata nem érzékeny leve­gőre. Lúgos közegben a keletkezett mangán(IV)­hidroxid által kiválasztott jódot n/100, ill. n/1000 tioszulfát oldattal titrálta. Olyan egyszerű fo­gásokkal, mint a hosszúszárú pipetta és a vízzár, a további oxidálódás lehetőségét kiküszöbölte és ezzel igen kényelmes és amellett nagyon pontos módszert alkotott. Módszerének helyességében ő maga is annyira bízott, hogy amikor az így kapott eredmények nem egyeztek Bunsen abszorpciós adataival, egy nagyon szellemes kivitelű gazo­metriás módszerrel bebizonyította a Bunsen-féle adatok helytelenségét. A további évtizedek folyamán megjelent mun­kái módszerének további módosításait, a zavaró ionok kiküszöbölését tárgyalták, továbbá meg­állapították a víz gázelnyelő képességét. Winkler eljárásával foglalkozó, érzékenyítő és módosító közlemények napjainkig jelennek meg az irodalomban. A nitrit zavaró hatásának kiküszöbölését Lehmann és Fitzau [7] karbamid adagolásával, E. W. Bideal és S. Stewart [8] kénsav-permanganát­tal, T. Thresh [9] nitrit + káliumjodiddal kísé­relte meg. Maga Winkler a klórmeszes oxidálást ajánlotta [10]. Schulek Elemér [11] a módszert gázok oxigéntartalmának kimutatására alkal­mazta. Szabó Zoltán \ 12] jodid helyett oxálsavat adott az oldathoz, melyet azután káliumperman­ganáttal titrált vissza. A módszert megkísérelték érzékenyebbé tenni. Sokan kísérleteztek a kiváló jód vagy jódkemé­nyítő kolorimetrálásával [13]. A jódkeményítős kolorimetrálás azonban nem pontos, mint azt a kísérleti körülmények részletes vizsgálatával leg­utóbb H. A. J. Pieters és W. J. Hassen és mások [14, 15] megállapították.

Next

/
Oldalképek
Tartalom