Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

11-12. szám - Bélteky Lajos: Vízszerzés kismélységű kutakból

A szerző, aki lelkes szószólója a kismélységű kutakból történő víztermelésnek, az Ivóvíz Ankéton összefoglalta mindazokat az eredményeket, amelyek az újabb kútfúrási munkák során igazolták a kisebb mélységű kutak gazdaságosságát. Amint a hozzászólások is igazolták, geológus és kúttechnikus kartársaink ma már szinte egyöntetűen elfogadják a szerző által vázolt megoldásokat. Vízszerzés kismélységű kutakból* IRTA: lií ITE KY LAJOS 5^6 Hidrológiai Közlöny 34. évf. 1954. 11—12. *sz. VÍZELLÁTÁSI ANKÉT A kismélységből való víztermelés történhet ásott, aknás kutakból és fúrt kutak útján. Most a kisebb mélységben lévő rétegek vizének fúrt kutak útján való fokozottabb igénybevételével elért eredményeket, ezzel kapcsolatban a helyes kútkiképzést s e két célkitűzés megvalósításának múltbeli s jelenlegi körülményeit fogom ismertetni. Hazánk ivóvízellátásában az ártézi vízkincsnek fontos gazdasági szerepe van, mivel nincs még egy olyan lakott földterület, amelyen ilyen nagyszámú, kizárólag ivóvíz szerzésre szolgáló mélyfúrás volna és sehol nem veszik olyan nagy mélységből az ivóvizet, mint hazánkban. Az ország lakosságának nagy része a mult század második feléig ivóvíz szükségletét kismélységű ásott kutakból látta el, a folyók mentén lakók pedig a folyókból merték a vizet ivási célra is. Az ásott kutak vize azonban gyakran fertőzött és szennyezett volt a csekély mélység, a helytelen telepítés és a rossz kiképzés miatt. Az egészségtelen ivóvíz feltétlenül jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy rosszak voltak a közegészségügyi állapotok, főleg az alföldjeinken. A magyarországi rossz ivóvízellátási helyzet volt a főoka, hogy rohamosan elterjedt az ártézi kutak használata. 1886-ban még csak 56 kész ártézi kutat említenek, 1896-ban 1187-re teszik az ártézi és fúrt kutak számát, míg 15 évvel ezelőtt 12 000-re becsülték, ma pedig kb. 20 000-re tehető a negatív és pozitív artézi kutak száma. Ezeknek a kutaknak a nagyrészét kisiparos vállalkozók készítették. El kell ismerni, hogy a fúrott kutak elterjesztésénél a hazai kisiparnak tagadhatalan érdemei vannak, azonban meg kell állapítani, hogy helytelen volt a fejlődés iránya a kivitel, s főleg az ivóvízkinccsel való gazdálkodás szempontjából. Ezért azonban nemcsak a kisipar, hanem azok is hibáztathatok, akik nem ismerték fel, hogy milyen fontos lett volna ezen a téren az állami irányítás, s nem gondoskodtak egy összefogó, irányító hivatali szervről, amely helyes irányba terelte volna a kútfúróipar működését és fejlődését. Pedig már 1892-ben elhangzott olyan javaslat, hogy „amint a folyóvizek szabályozását állami úton végzik, ugyanúgy az Alföld községeit különösen higiénikus szempontból * A Magyar Hidrológiai Társaság 1954 február 26—27-én tartott „Vízellátási Ankét"-ján elhangzott előadás. erősen érdeklő ártézi kutakat a, jövőben az állam hozza létre." Akkor ezt a javaslatot nem fogadták el, mivel nem tartották helyesnek, hogy a technikai kivitelt az állam vegye kezébe, hanem csak annyit láttak kívánatosnak, hogy „ami e téren elfajult, az a helyes mederbe tereitessék." Sajnos, ez is csak 21 évvel később, 1913ban történt meg, amikor az ártézi kútfúrást hatósági engedélyhez kötötték, nem írták elő azonban a kútfúráshoz bizonyos kvalifikáció megszerzését, pedig a törvényjavaslatot előkészítő értekezleten megállapították, hogy a kérdés rendezését az teszi szükségessé, hogy „boldog-boldogtalan, teljesen kvalifikálatlan emberek fúrnak, minden rendszer nélkül ártézi kutakat s nemcsak mértéken túl megcsapolták az altalajban levő víztartókat s ezáltal a már létező kutak vízszolgáltató képességét veszélyeztették, de a vizet nagyon pocsékolják." Ezt a megállapítást Halaváts Gyula főgeológus tette az értekezleten, midőn hibáztatta a kvalifikációs rendelkezés hiányát s ugyanakkor így folytatta tovább: „Minden iparosnak többé-kevésbbé kvalifikált embernek kell lennie, csak az ártézi kútfúrás az a bitang foglalkozás, melybe mindenki bslekontárkodhatik!" Már 1892-ben gyakorlati tapasztalatok voltak arra vonatkozólag hogy ugyanazon víztartónak többszörös megcsapolása károsan hat a meglévő ártézi kutakra. 1911-ben pedig már az Alföld „agyonfúrásáról" beszélnek az előbb említett értekezleten s elhangzik az a megállapítás, hogy „vannak városaink, ahol 30—40 az ártézi kutak száma, pedig elég lenne, a lakosság vízszükségletét teljesen fedezné, 4—5 kút." Megállapították, hogy „a fölös számban levő kutak révén töméntelen víz pocsékolódik el, mert a víz nagyrésze p3 használatlanul folyik el a közeli befogadóba." Az egyik felszólaló arról beszél, hogy „az lett volna jó az országra, ha felszálló vizet egyáltalában nem találnak, mert akkor nem lenne pocsékolás és akkor az egészséges jó vizek maximumát fordíthattuk volna haszonra." Ezekből az idézetekből láthatjuk, hogy néhány szakember már ezelőtt 40—50 évvel felismerte, hogy nem helyes az az út és irány, amer lyen a mélyfúrású kutakkal való víztermelés hazánkban elindult. Azok a hibák azonban, melyeket a mélyfúrásokkal való vízszerzés terén szakembereink már 1892-ben és 1911-ben világosan láttak, a következő évtizedekben még inkább súlyosbodtak. A fölös számban fúrt kifolvóvizü ártézi