Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)
11-12. szám - Csajághy Gábor–Tolnay Vera: A víz szulfátiorn tartalmának félmikro helyszíni meghatározása
512 Hidrológiai Közlöny 34. évf. 1954. 11—12. sz. Csajághy—Tolnai: Szulfátion-tartalom meghatározása nőhet mennyisége, hogy zavarja a meghatározást. Ha a víz Ca-keménysége kisebb, mint a karbonátkeménység kétszerese, akkor 100 ml víz lágyításához szükséges NaOH milligrammokban = 1,5 (karb.-kem. + Mg-kem.). Ha a víz Ca-keménysége nagyobb, mint a karbonátkeménység kétszerese, akkor az előbbiek szerint kiszámított NaOH-on kívül még Na.,CO^ is kell a lágyításhoz. Ennek mennyiségét a következő képlet alapján számíthatjuk ki: Na 2C0 3 mg = 2 (Ca-kem. — 2. karb.-kem.). Az alkaliföldfémek komplexometriás meghatározására kiterjedten használják az eriokrémfekete T indikátort. Ez a festék tiszta alkaliföldfém-oldatok jelenlétében kitűnően jelzi ugyan a titrálás végpontját, de a vele való hcszszas gyakorlat során különféle nehézségek mutatkoztak. Ilyen pl. az a körülmény, hogy nem lehet a festékből állandóan ugyanazt a minőséget beszerezni. A beérkező különféle szállítmányok változó minőségét már a színük is elárulja. A téglavöröstől kezdve, különböző arnyalatú barnán át a feketéig, minden szín előfordul közöttük. Másik baj az, hogy az egyik szállítmány szép tiszta és minden lilás árnyalattól mentes kék színt ad a végpontban, de még Ca- és Mg-ionok jelenlétében sem eléggé érzékeny Ba-ionokra. A másik festékkel viszont nem lehet a végpontban tiszta kék színt elérni, mindig marad benne lilás árnyalat s emiatt a végpont nem látszik elég élesen. A végpont közelében ugyanis a színváltozás sorrendje a következő: kékeslila — liláskék — égszínkék. Ha az égszínkék lilás árnyalatot is tartalmaz, nehéz a végpontot megfigyelni. Ez a nehézség összehasonlító oldat alkalmazásával elég jól áthidalható. A másik nehézséget az okozza, hogy bizonyos nehézfémek, mint Al, Fe, Cu, Ni, Pt, Mn, stb. igen kis mennyiségben is blokálhatják a festéket, vagy mint a Mn, katalizálják annak irreverzibilis oxidációját. Ezt a hibát rendszerint a kiegyenlítő-oldatba tett, olyan vegyszerek (cianid, szulfid, redukáló anyagok, stb.) adagolásával próbálják megszüntetni, amelyek az említett fémionokat vagy komplex vegyületbe viszik, vagy lekötik, vagy redukálják. Ez azonban a használt festék minőségétől függően nem mindig sikerül, sőt előfordul az is, hogy pl. maga a szulfidtartalmú kiegyenlítő-oldat bénítja meg a festéket. A különböző szállítmányok eltérő összetételére utal az a tény is, hogy míg az egyik festéknél pl. az ammóniumhidroxid-ammóniumklorid, addig a másiknál a bóraxos, vagy káliumcianidos kiegyenlítő-oldat bizonyul megfelelőnek. Ez az oka annak, hogy különböző szerzők úgyszólván havonta ajánlanak az irodalomban újabb és újabb összetételű kiegyenlítő-oldatokat s mikor a gyanútlan gyakorlati vegyész kipróbálja, törheti a fejét, hogy ő követett-e el hibát, vagy az irodalmi adatok megbízhatatlanok, holott a festék minőségében van a baj forrása. A felsorolt nehézségek miatt Anderegg, Flaschka, Sallmann és Schwarzenbach az alkaliföldfémek komplexometriás titrálásához indikátor gyanánt egy ftaleinkomplexonnak nevezett festéket ajánlanak, amelyet krezolftalein, formaldehid és iminodiecetsav kondenzációjával lehet előállítani. Ez a festék kevésbé érzékeny nehézfém-nyomokra és 10—11-es pH-jú oldatokban éppenúgy erősen színes komplex vegyületeket képez alkaliföldfémionokkal, mint az eriokrómfekete. A végpontban a verzenát kiszedi az erősen vörös festékkomplexből a fémiont és egy gyengén rózsaszínű hidrogénkomplex keletkezik. A megtitrált oldat a végpontban tehát nem színtelen lesz, hanem gyengén rózsaszínű. Ez a gyenge színárnyalat azonban megfelelő festékekkel elfedhető. Megállapították azt is, hogy Ba és Sr titrálásánál 30—50%-nyi alkohol hozzáadására a színváltozás nem áll meg a gyenge rózsaszínnél, hanem a színtelenig megy. Kalcium vagy magnézium titrálásánál azonban nem kívánatos az oldathoz alkoholt adni, mert a szinerősség még a végpont előtt az eredeti egyharmadára esik vissza. A végpont a magnézium titrálásánál a legkevésbé éles, mivel a Mg-festékkomplex és Mg-verzenátkomplex stabilitása közti különbség nem eléggé nagy. Említett szerzők a festéket tiszta alkaliföldfém-oldatokra próbálták ki. Nem adnak eljárást arra az esetre, amikor Ca, Mg és Ba együtt vannak jelen. Csupán azt említik meg, hogy a szulfátmeghatározásnál a kálium beépülhet a BaSO„ kristályrácsába és jobban zavar, mint a súlyszerinti meghatározásnál. Eltávolítására ionkicserélőt javasolnak. A fentieket nem lehetett minden további nélkül a természetes vizek szulfáttartalmának meghatározására felhasználni. Itt ugyanis nem tiszta alkaliföldfém-oldatokról van szó, hanem ezek és még egyéb kationok és anionok bonyolult keverékéről, amelyek befolyásolják egymás meghatározását, fgy pl. azt tapasztaltuk, hogy az ammóniumhidroxidos kiegyenlítő-oldat néha kellemetlen csapadékkiválásokat okoz és emiatt a végpont rendkívül elhúzódik. Jól bevált azonban a telített bórax-oldatból és ammóniumhidroxidból álló kiegyenlítő-oldat. Mivel a megtitrált oldat a végpontban nem mindig állt be színtelenre, azonkívül az oldat elszíntelenedését, különösen a terepviszonyok közt gyakran előforduló kedvezőtlen megvilágítás esetében, igen nehéz megállapítani, ezért olyan indikátorkeveréket használtunk, amely könnyebben észlelhető zöld színátcsapást mutat a végpontban. A BaCL-felesleg visszatitrálásakor mi is azt találtuk, hogy alkohol hozzáadására élesebb a végpont. Az alkohol kedvező hatása már 10% hozzáadásakor is elég jól érvényesült, viszont ez a mennyiség még nem zavarta a Ca titrálását. Nemcsak a titrálandó, hanem a titráló oldathoz is adtunk 10% alkoholt. Ezzel kettős
