Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

11-12. szám - Trummer Árpád: A belvízlevezetés korszerű megoldásáról

Trummer Á.: A belvízlevezetés korszerű megoldása Hicnoiogiai Közlöny 34. évf. 1954. 11—12. sz. Jf95 4 523 660 m

a víz levezetésére. Ennek kapacitása : 4 523 660 m

3 1 209 600 mp = 3,74 m

3/mp. Mint látható, a teljesen vízlevezető rendszernél 14,6 m

3/mp-nyi vízmennyiségre kellene csatornákat és szivattyútelepet építeni, addig a tározás és víz visszatartás révén csak 3,74 m

3/mp-nyire szükséges. Levezetésre kerül kereken 40%, míg a fennmaradó 60%-o1 a mezőgazdasági termelésben lehet hasznosítani. A közölt számításokat irányításom alapján Vermes Miklós mérnök, a talajtani részben Fekete Adorján főelőadó végezte. Fogadják ezért e helyen is őszinte köszönetemel. Összefoglalás Az előadottakban kísérlet történt arra, hogy meglévő belvízi berendezéseinket hogyan lehetne korszerű elvek alapján hasznosítani és továbbfejleszteni. Ezzel kapcsolatban előadottakat röviden a következőkben foglaljuk össze : a) A már meglévő szivattyútelep és gravitációs belvizrendszereket a jövőben is fenn kell tartani, de esetleges fejlesztésük csak olyan mértékben történjék, mint amennyit a tározásos és vissza tartásos belvízrendezés megkíván, illetve amennyit az öntözéses gazdálkodás nagyarányú elterjedése érdekében szükségesnek látunk. Ilyenek volnának pl. a pestmegyei Dunaszakasz balpartján létesítendő árapasztó csatornákkal kapcsolatos kettős működésű szivattyútelepek, vagy a Tisza mentén öntözés céljára épülő szivattyútelepek gépeinek olyan műszaki megoldása, hogy azokkal szükség esetén a belvizeket is el lehessen távolítani. Már most számolni kell azzal a távlattal, hogy a Tisza folyó csatornázása után a duzzasztott vízszint miatt csaknem minden belvizet átemeléssel kell a folyóba juttatni. Ez a lehetőség is arra int bennünket, hogy a tározás és a sáncolás fejlesztésével a belvízcsatorna hálózatokba minél kevesebb vizet juttassunk, hogy ezáltal az átemelés költségei csökkenjenek. b) Elfogadható a KPM XIII. főosztálya által az országos viszonylatban megadott átlagos fajlagos vízszállítás hektáronkinti 0,40 másodpercliteres értéke, mert az véleményünk szerinl kielégítit azt a termelési föltételt, hogy a télitavaszi csapadékvizeket tavasszal 14—15 napon belül lehessen a termőföldekről levezetni. e) Az a) alattiakkal kapcsolatban fokozott hangsúly esik a csapadékvizek visszatartására, történjék ez akár a talajban, akár tározómedencékben. Ebben a tanulmányban a dolog természeténél fogva csakis a műszaki lehetőségekkel foglalkoztunk, nyilvánvaló azonban, hogy a vizek csökkentésére más, agrotechnikai módszereket is használhatunk. Ilyenek a mezővédő erdősávok, a füves vetésforgók alkalmazása a lejtők helyes irányú művelése, vízmosások megkötése és befásítása, a talaj korszerű mély művelése és porhanyítása. Ezek mindannyija a talaj vízbefogadó képességét növeli, s egyúttal a csatornahálózatba jutó víz mennyiségét csökkenti. d) A b) alattival és belvízrendező műveink jelenlegi fejlettségével összhangban megállapítottuk, hogy a b) alatt említett 0,40 1/mp-es fajlagos vízszállításnak legfeljebb felerészét szabad a vízfolyásokba bocsátani le, a többi részét vízhasznosítási célokra kell visszatartani. A számszerű megoldásnál a levezetendő vízmennyiség átlagos arányszámát a Duna-völgyén 38, a Tisza-völgyén 45%-nak találtuk. Megjegyezzük, hogy ezek osak ideiglenes értékek, melyek a probléma részletes vizsgálatánál megváltozhatnak. e) A visszatartandó vízmennyiségből elsősorban a tározást állapítottuk meg, mert ennek lehetősége korlátozottabb, mint a vizeknek a talajban történő helyi visszatartása (sáncolás skatulyázás, füves védőszalagok). f) Rá kell mutatnom arra is, hogy e belvízrendszereket egyenkint kell tanulmányozni, és a vízgazdálkodási egyenleteket is külön-külön megoldani. A KPM XIII. főosztálya által összeállított távlati terv a Dunavölgyén 14, a Tiszavölgyén 12 önálló belvízrendszert állapított meg. Ez a felosztás helyes és belvízrendszerünk további fejlesztését is ezek figyelembevételével kell megtervezni. Az egyes rendszereken belül kell a helyi fajlagos vízszállítási tényezőt meghatárzoni. g) A fensíki területek belvíz-viszonyainak rendezését nem a víz levezetésével, hanem annak visszatartásával kell megoldanunk. h) Mint kiegészítő megoldást, figyelembe kell venni a víz visszatartását a meglévő nagyobb vízlevezető csatornákon megfelelő zsilipek útján. Ez a tavaszi belvízjárás idején bizonyos visszatartást jelent ós a szivattyútelepek teljesítményét javítja. A belvízjárás elmultával a zsilipekkel visszatartható víz — különösen, ha azt a nyári hónapokban még pótolni lehet — öntözéssel hasznosítható. Célszerű tehát, ha síkföldi tározómedencéinket — melyek kiürítésére amúgy is kell levezetőcsatornát és leeresztőzsilipet építeni egy-egy vízvezető csatornarendszerrel köt jük össze, s ezáltal biztosítjuk a nyári vízpótlás lehetőségét. i) Mint az előadottakból látható, a belvízrendezésnél iránytadó öt (december—április) hónapra terjedő időszak vízgazdálkodási egyenletét lehetséges számszerűleg megoldani. A megoldás egyes föltevéseit módosítani a számítási eljárást pedig megfelelően finomítani lehet, mindezek azonban nem változtatnak az eljárás elvi szempontjain. A távlati tervek elkészítésére megfelel az átlagos alföldi átalgokkal történő megoldás is, ele az egyenletben szereplő egyes tagok értékét lehetséges közelebb hozni a helyi domborzati, éghajlati és talajtani viszonyokhoz, mint arra a 7. fejezetben reámutattunk. Ebben az esetben nem az egész tiszai vagy dunai vízrendszerre készítjük el az egyenletet, hanem egyes belvízi öblözetekre és ezek összegezéseként állít juk össze az egész tiszai vagy dunai vízrendszer belvízi mérlegét. Ez alkalommal természetesen nem ez volt a cél, hanem a jövőben végzendő hazai bel-