Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

5-6. szám - Dr. Kessler Hubert: A karsztból tartósan kitermelhető vízmennyiség és a beszivárgási százalék megállapítása

Kessler H.: Karsztból kitermelhető vízmennyiség Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 5—6. sz. 219 eltérést jelent. Kétségtelen, hogy az egyes karsztos vízgyűjtőterületek elhatárolásában elkerülhetetlen bizonyosmérvű önkényesség, de a végeredményen nem változtat, ha a három szétválasztott vízgyűjtőterületet összevonva vizsgáljuk, mert ez esetben az összes bükki karsztforrás hozama és a beszivárgott csapadékmennyiség alapján számított vízgyűjtőterület nagysága 175,1 km

2 a tényleges 190,8 km

2-rel szemben, az eltérés tehát - 8,2% az egész bükki karsztterületre vonatkoztatva, ami a számítási módszernek nagyobb területre való alkalmazhatóságát igazolja. (Az erre vonatkozó részletesebb számítások a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet vízkészletmegállapításával foglalkozó kiadványában fognak megjelenni.) További ellenőrzést kívántunk egy másik jól körülhatárolható karsztterületen, nevezetesen a Keszthelyi-hegységnél alkalmazni. Ez a karszt az eddig vizsgált területektől eltérően dolomitból épült fel és ezért újabb kérdéseket is felvethet. A forrásnyilvántartás adatai szerint ugyanis a dolomitból eredő karsztforrások sokkal kiegyenlítettebb hozamúak mint a mészkőből eredők, ami a dolomitban levő szűkebb forrásjáratokkal magyarázható. Ezek ugyanis a csapadéktöbblet gyors lefolyásával szemben nagyobb fékező hatást gyakorolnak, mint a mészkőből eredő források tág, barlangszerű járatai. A beszivárgott csapadéktöbblet tehát nem eredményez közvetlenül észlelhető hozamtöbbletet, hanem a karszt hatalmas érhálózatában tárolódik és a nyugalmi karsztvízszint megemelését eredményezi. Ezt egyébként a balatonfelvidéki karszthidrológiai metszetben nemrég létesített észlelőfúrásokban tapasztalt vízszintingadozások is alátámasztják. A Keszthelyi-hegységből táplálkozó karsztforrások és mesterséges víznyerőhelyek a következők : hévizi Tóforrás, hévizi karsztakna, keszthelyi fúrások, vonyarcvashegjá vízműforrás, Erzsébet-forrás, János-forrás, Szt. Mihály-forrás és Kilátói források. Ezek együttes hozama 1952-ben 17 280 000 m

3, 1953-ban 17 140 000 m

3 volt. A két érték az eltérő csapadékviszonyok ellenére igen közel állt egymáshoz, mint általában dolomitból eredő karsztforrásoknál. Ha az évi forráshozamok és az évi beszivárgott csapadékmennyiségből akarnók tehát a vízgyűjtőterület nagyságát megállapítani, akkor egészen eltérő értékeket nyernénk, mert 1952-ben a számított beszivárgott csapadékmennyiség 216 mm, 1953-ban pedig 283 mm volt. De helytelen is lenne ez, mert a felszínre került vízmennyiség nem fejezi ki jól a beszivárgás nagyságát, hiszen a beszivárgott csapadék — dolomitnál — részben a karsztban akkumulálódik, a karsztvízszint ingadozását idézi elő és tartós, állandó hozamot biztosít. Valószínű tehát, hogy a dolomitból eredő karsztforrások hozama több év átlagos csapadékviszonyaihoz igazodik. Ha a keszthelyi karsztforrások fent közölt hozamából számitott átlagos hozamot, 17 210 000 m

3-t a két évből számított átlagos beszivárgott vízmennyiséggel, vagyis 250 mm-rel (ez egyébként igen közel esik a sokéves átlagból számított 252 mm-es beszivárgáshoz) elosztjuk, akkor számított vízgyűjtőterületnek .68,8 km

2-t nyerünk a ténylegesen lemért 67,8 km

2-rel szemben, ami + 1,6% eltérésnek felel meg, vagyis itt is igazolja a számítás az eljárás helyességét azzal a megszorítással, hogy ha dolomitkarszt esetében forráshozamok alapján vízgyűjtőterületet akarunk számítani, akkor a beszivárgást nem egy év, hanem több év átlagértékei alapján kell megállapítani. * Rá kell még térni arra a kérdésre, hogy a beszivárgási százalékkal kapcsolatban megállapított törvényszerűségek hogyan vonatkoznak a mélykarsztban tárolt víz utánpótlására és hogyan hozhatók összefüggésbe a csapadékkal a vízveszélyes bányáinkból kitermelt vízmennyiségek.* A vízveszélyes szénbányáinkból évről évre kitermelt hatalmas karsztvízmennyiség könnyen azt a látszatot keltheti, hogy e víz utánpótlása nem lehet csapadékeredetű, hiszen pl. a dorogi szénterületről 1953-ban kiemelt 33 400 000 m

3 utánpótlását nem biztosíthatja a bányaterület feletti kb. 5 km

2 nagyságú karsztterület. Ezzel kapcsolatban mindjárt két félreértést kell tisztázni. Az egyik az, hogy a bányákból való erőltetett vízkivétel nem tüntethető tél kiegyensúlyozott vízháztartási helyzetnek, ahol minden vízkivételnek ugyanakkora vízutánpótlás megfelel. A kiemelt bányavíznek nincsen meg teljes egészében a természetes utánpótlása, amit az bizonyít, hogy pl. Dorog környékén a régebben 132 m A. feletti karsztvízszint ma már 122 m A. f. szintre süllyedt, pedig az elmúlt években nem is voltak olyan nagy vízkivételek mint 1953-ban. (Pl. 1952-ben csak" 27 000 000 m

3 volt a vízkiemelés, azelőtt pedig még kevesebb). Mégis süllyedt a karsztvízszint, ami azt bizonyítja, hogy a kiemelt bányavizek a mély

Tkarsztban tárolt vizet az utánpótlásnál nagyobb mértékben fogyasztják. Ha a mostani nagymértékű vízemelés még folytatódik, akkor a vízszint további süllyedése várható. A kiemelt vízmennyiség tehát nem egyenlő az utánpótlódó mennyiséggel. A másik félreértés az, hogy a kiemelt bányavíz utánpótlására csak a bányaterület feletti kb. 5 km

2-es karsztos felszín állna rendelkezésre. A bányaműveléssel megütött vagy megközelített karszt földtanilag összefügg a Gerecse és Pilis kb. 100 km

2 nagyságú, felszínre bukkanó karsztjával. Az ide lehulló és beszivárgó csapadék nagyrészben — de nem teljes mértékben — biztosítja a Dorogon kiemelt bányavizek utánpótlását. Ugyanúgy biztosítja a Vérteshegység a tatabányai kiemelt bányavizek utánpótlását. A bányák többszáz méterrel a nyugalmi vízszint alatt csapolják meg a karsztot. Ennek a mély megcsapolásnak a hatására — különösen mészkőben, ahol az utánpótlás tág barlangjáratokon át, nagyobb súrlódás nélkül tör* Egyúttal válasz Ajtay Zoltán, Horusitzky Ferenc és Láng Sándor hozzászólásaira. (Szerk.)