Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

1-2. szám - Dr. Maucha Rezső: Újabb eljárás a víz biokémiai oxigénigényének meghatározására

* VÍZKÉMIA A biokémiai oxigénigény meghatározása a természetes vizek és szennyvizek vizsgálatánál döntő jelentőségű. Ennek a vizsgálatnak eddigi 5 napos időtartamát a szerző 'a legújabb tudományos vizsgálatainak eredményeként 24 órára csökkent i le. Ilyen módon a tanulmányban leírt tudományos fejtegetésnek komoly gyakorlati jelentősége és eredménye is mutatkozik. Ojabb eljárás a víz biokémiai oxigénigény ének meghatározására Dr. MAUCH A REZSŐ A biokémiai oxigénigény (hiological oxigén demand) fogalmát az amerikai szakemberek a század elején (1914) vezették be avégből, hogy a természetes vizek és szennyvizek tisztaságának, illetőleg szennyezettségi fokának megítélésére alkalmas, kísérletileg meghatározható kritériumot teremtsenek. A víz biokémiai oxigénigényének meghatározására kidolgozott módszer azóta az egész világon elterjedt és nemcsak a vizek szennyezettségi fokának, hanem a befogadók szennyvízzel való megterheltetőségének, továbbá a biológiai szennyvíztisztító berendezések méretezésének előzetes megállapítására is széltében használják. A módszer Winkler Lajos-mik a vízben oldott oxigéntartalom meghatározására kidolgozott világhírű eljárásán (1888) alapszik. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Winkler módszerét már annak közzététele idején is alkalmazta hasonló vizsgálatokra és felhívta Fodor Józsefnek, a közegészségtan akkori kiváló professzorának figyelmét az eljárásnak a víz higiéniai vizsgálatánál való felhasználási lehetőségére, ennek azonban további fejleményei nem voltak. így történt, hogy később egy német szakember, Spitta (1900) kutatásai útján került ez a módszer oxigénemésztés (Sauerstoffzehrung) néven a szakirodalomba. Spitta módszerének lényege abban álls hogy a befogadóból egyidejűen merített két oxigénpróba közül az egyikhez azonnal hozzáadjuk a Winkler oxigénmeghatározó módszerénél használatos reagenseket (manganoklorid és nátriumhidroxid), miáltal a vízminta oldott oxigéntartalmát megkötjük, a másik próbát tartalmazó palackot haladéktalanul sötét helyre téve laboratóriumba szállítjuk és ott 24, vagy 48 óráig 20 C°-ra beállított hőmérsékletű termosztátban tartjuk és azután kötjük meg oxigéntartalmát. A két próba együter vízre számított oxigéntartalmának különbsége a víz 24, illetőleg 48 órai oxigénemésztése 20 C° hőmérsékleten. Ez az érték magában foglalja a vízben élő autotrof, heterotrof és szaprotrof szervezetek oxigén fogyasztását, mert a fény hatását az ú. n. emésztési (inkubációs) időtartam alatt kizártuk. Ha ugyanis a próbát világos helyen tartanok, akkor a fotoszintézissel asszimiláló autotrof szervezetek tevékenysége folytán az oxigéntartalom esetleges gyarapodását észleinők,- ezért a vízpróbát tartalmazó palackot a mintavétel után a fénytől azonnal el kell zárni és már ilyen állapotban kell azt a laboratóriumba juttatni. Az amerikaiak lényegileg hasonló módon határozzák meg a víz biokémiai oxigénigényét azzal a különbséggel, hogy eljárásukat nemcsak a befogadók vízére, hanem a szennyvízre is kiterjesztették, és nem a 24, illetőleg 48 órai oxigénfogyasztást'mérik, hanem 5 napig tartják a próbát 20 fokra beállított termosztátban. Az 5 napra vonatkoztatott oxigénfogyasztást nevezik ők biokémiai oxigénigénynek és azt BOD

5 szimbólummal jelölik, amit mi magyar vonatkozásban BOI

5 alakban használunk. Ha erősebben szennyezett befogadóból eredő vízmintáról vagy szennyvízről van szó, akkor a vizsgálandó vizet hígítani kell, mert a víz oxigéntartalma már 5 napnál rövidebb idő alatt elfogyhat és ezért az oxigénfogyasztás nem volna minden esetben megállapítható. A szennyvizek egyébként rendszerint egyáltalán nem is tartalmaznak oldott oxigéngázt, így azok oxigénigénye nem is volna közvetlenül meghatározható, ha nem hígítanék azokat megfelelő mértékben oxigénnel telített vízzel. A hígítóvíz lehet tiszta természetes víz (csapvíz), vagy desztilláltvíz. A természetes vizet előzőleg több hétig palackban tartjuk, hogy a benne esetlegesen jelenlevő redukáló anyagok ez idő alatt oxidálódjanak. A desztillált vízben egy bizonyos mennyiségű nátrium, vagy kálium hidrokarbonátot oldunk fel, mielőtt azt felhasználjuk. Akár természetes, akár desztillált vízzel végezzük a hígítást, a biokémiai oxigénigény meghatározását, az eredeti módszernek megfelelően, alábbi módon végezzük : Néhány liter, előzőleg levegővel (oxigénnel) telített desztillált vagy vezetett vízben literenkint 300 mg nátriumhidrokarbonátot és ugyanannyi dinátriumhidrofoszfátot oldunk. Az így elkészített ú. n. hígítóvizet bedugaszolt üvegben készletben tartjuk. Literes mérőlombikba 10—50 kem (szükség esetén több) vizsgálandó vizet mérünk, azután a lombikot — hébért használva — a fenti hígító vízzel jelig töltjük fel, ügyelve arra, hogy a lombik fenekére vezetett hígító vízzel buborék no kerüljön a lombikba. Hígítás közben a lombik tartalmát a hébérrel, vagy üvegbottal óvatosan kevergetjük, hogy a két folyadék elegyedését elősegítsük. Ezután az eredeti vizsgálandó vízzel 1, a hígító vízzel 2, a hígított vizsgálandó vízzel pedig 3 db körülbelül 250 <kn

3 befogadó képességű, pontosan ismert űrtartalmú, jól becsiszolt üvagdugós palackot színig töltünk. A palackok