Hidrológiai Közlöny 1953 (33. évfolyam)
7-8. szám - Könyvismertetés
L<eél-össy S.: A cserszegtomaji kútbarlang letvizsgálatokkal <— elsősorban a gyér mélyfúrásadatok kiegészítésével — tüzetesebb bepillantást nyerhetünk a hévízi forrás szerkezetébe, és újabb hévízfeltáró fúrásokra kaphatunk lehetőséget; pl. Keszthelynél, amelyre már Darnay is célzott. 1 Tekintve, hogy egyik komoly nemzetgazdasági értékünkről van szó — amely .jelentős szerepet játszik dolgozóink egészségének a védelmében — a további geomorfológiai, geológiai és hidrológiai kutatásokat (beleértve a barlangkutatásokat is!) igen fontosnak és szükségesnek tartjuk! A FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM: 1. Szentes Ferenc: A kénkovand előfordulásai a Keszthelyi-hegység területén. (Beszám. a jövedéki mélykutat. — 1947.) 2. Darnay (Dornyay) Béla: A Balaton és környéke útikalauza. (1934.) 3. Darnay (Dornyay) Béla: A Cserszegtomaji Biked csúcsán tört fel az Őshévíz. (1947.) 4. Darnay (Dornyay) Béla: Az Öshévíz hidrotermális működésének nyomai. (1947.) 5. Rozlozsnik Pál: Földtani felvételi jelentés. (Kéziratban — 1931.) 6. Szádeczlcy-Kardoss Elemér: A Keszthelyi-hegység és Hévíz hidrológiája. (Hidrológiai Közi. 1941.) 7. Margittay Richárd: A Balaton-vidék barlangjai. (Barlangvilág — 1942.) 8. Lóczy Lajos: A Balaton környékének morfológiája. (1898.) 9. Bulla Béla: A Keszthelyi hegység földrajza. (Földrajzi Közi. — 1928.) 10. Bulla Béla: Geomorfológiai vizsgálatok a BalatonFelvidéken. (Földrajzi Közlemények — 1943.) 11. Leél-Össy Sándor: A magyarországi karsztosodás kezdetei. (Földrajzi Értesítő — 1952.) 12. Leél-Össy Sándor: A barlangok osztályozása. (Földrajzi Értesítő — 1952.) A. E. Kriszsz, M. N, Lebedeva, E. A. Rutina: A mikroorganizmusok meniiyiségének és biomasszájának megoszlása a tengerben a parttól való távolodáshoz mérten. Dokladü Akademii Nauk SzSzSzR., 86. köt., 3. füz., 633—636. old., Moszkva, 1952. 3 ábrával.) Mindaz, amit a mikroorganizmusoknak a tengeri medencékben, a szárazföldhöz való távolsághoz mérten megfigyelhető megoszlásáról tudunk, csupán a mesterséges, laboratóriumi környezetben fejlődni képes szervezetekre vonatkozik. A szerzők ezért annak megállapítását tűzték ki céljukul, hogy a teljes tengeri mikróba-népesség mennyiségének és biomasszájának vízszintes irányú megoszlásában, a parttól való távolodáshoz mérten, milyen törvényszerűségek figyelhetők meg. Ebből a célból 1950. júniusában a Krim déli partjától 60 mérföld hosszú szelvényt készítettek, melynek egyes állomásai a parttól 0,5; 2; 10; 20; 30; 50 és 60 mérföld távolságban helyezkedtek el. Minden egyes állomáson Nansen-féle batométerrel vízpróbákat vettek 0; 5; 10; 25; 50; 75; 100; 125; 150; 175 és 200 m mélységből, sőt néha mélyebbről is, egészen a tenger fenekéről. A vízpróbákat a hajólaboratóriumban membrános ultraszürökön átszűrték, a szűrön visszamaradt anyagot formaling'özben rögzítették, majd megfestették, azután kanadabalzsamban a mikroszkóp tárgylemezére helyezték. A preparátumot 1350-szeres nagyítással vizsgálták, a mikroorganizmusokat 50 látómezőben számlálták meg, a kapott eredményt megfelelő képlet segítségével 1 ml vízre számították át. A táblázatba foglalt eredmények az mutatják, hogy a 0—200 m-es réteg vizének 1 ml-ében a mikroorganizmusok száma néhány ezer és több százezer között ingadozott; a legnagyobb mennyiségeket a 25, 50 és 75 m-es mélységek, tehát a hdmérséklet-ugrás rétege és az alatta fekvő rétegek szolgáltatták. A legkisebb mennyiség az oxigéntartalmú víz alsó szintjeiben, a kénhidrogénes vízréteg felső határának közelében volt található. A parttól a nyílt tenger felé távolodva, 0—75' m mélységben a mikroorganizmusok száma egyes ingadozásoktól eltekintve állandóan csökken, 75 m-nél nagyobb mélységben a szárazföldtől való távolság már nem jelentős a mikroorganizmusok mennyiségére. A biomassza tömegének megállapítása céljából először meghatározták a bevezetőben felsorolt mélységek közötti rétegekben található mikroszervezetek mennyiségét. A mikroorganizmusok nagyságát 500 mérési eredmény átlaga alapján 0,2 ./ ( 3-nek és fajsúlyát l-nek véve, a parttól 10 mérföldnyire fekvő állomás kivételévél a biomassza tömege a 0—200 m-es rétegben a nyílt tenger felé haladva állandóan csökkén. A legnagyobb tömeget, 1 m 3 vízben 65 mg-ot a 0—50 m-es réteg tartalmazza, a parttól 10 mérföld távolságban. A biomassza átlagos mennyisége — 15 mg/m 3 — a fito- és zooplankton átlagos biomasszájánál kisebb, évi szaporodása azonban az oxigéntartalmú rétegekben oly jelentős' — 15 .g/m 3 —, hogy azt figyélmen kívül hagyni nem lehet. Magától értetődik, hogy végleges képet csak akkor tudunk majd alkotni, ha a kénhidrogénes vízrétegre vonatkozó adatok is rendelkezésre állanak. Meg kell még említeni, hogy a vizsgált vízprópákban nagyszámban akadtak igen jellegzetes fonalalakú mikroorganizmusok, amelyek különböző hosszúságú részekre esnek szét. Ezekkel a szerzők külön közleményben kívánnak foglalkozni. Kertész • Árpád