Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

11-12. szám - Csajághy Gábor–Tolnay Vera: A víz összes keménységének, valamint kalcium- és magnéziumtartalmának helyszíni meghatározása

43b Csajághy—Tolnay: A vízkeménység helyszíni meghatározása / 7|^FMIA Mivel a kényes és törékeny laboratóriumi eszközök csak korlátolt mérték' ben "vihetők ki a terepre, ezért a szerzők olyan eljárást dolgoztak ki a cím ben említett vízalkotórészek meghatározására, amelyhez kevés és könnyen szállítható, egyszerű és olcsón előállítható eszközökre van csupán szükség. Az eljárás igen pontos, pontosabb, mini a szokásos laboratóriumi eljárások bármelyike. A víz összes keménységének, valamint kalcium- és magnézium tartalmának helyszíni meghatározása CSAJÁGHY GABOR és TOLNAY VERA A helyszíni vizsgálati módszerek legnagyobb része a klasszikus analitikai eljárásokból fejlődött ki, tehát olyan módszerekből, amelyeknek alkalmazásánál egy jólfelszerelt laboratórium minden berendezése és eszköze rendelkezésre áll. Mivel a klasszikus analitikában meghonosodott laboratóriumi eszközök csak igen korlátolt mértékben vihetők ki a terepre, a helyszíni eljárások felhasználásánál az eredmények pontosságát illetőleg bizonyos engedményeket kellett tenni. Ezen szempontok ligyelembevételével Maucha 20 módszert dolgozott ki különféle vízalkotórészek helyszíni meghatározására. E módszerek nagy jelentősége éppen abban áll, hogy kevés és könnyen szállítható, egyszerű és olcsón előállítható eszközökre van csupán szükség, az elérhető pontosság pedig a laboratóriumi eljárások pontosságát nemcsak eléri, hanem úgy látszik egyes esetekben azokat felül is múlja. Maucha gondolatának alapja a következő: a víz összes alkotórészeit ugyanabban az edényben és pedig egy becsiszolt-dugós 5 és 10 ml űrtartalomnál körkörös jellel ellátott kémcsőben határozzuk meg. Az összes alkotórészek meghatározásához legfeljebb két ilyen kémcső elegendő. A minta bemérése magával a kémcsővel történik olymódon, hogy azt a vizsgálandó vízzel többször kiöblítve, valamivel a jel fölé töltjük és a felesleget egy kis merítő-pipettával levéve, a meniszkuszt pontosan a körkörös jelre állítjuk be. Ilyen módon ugyanazt a kémcsövet előzetes kiszárítás nélkül számtalanszor használhatjuk. A benne visszamaradt folyadék nem zavar, mert úgyis a jelig töltjük vele. Mivel a terepen az analitikai mérlegről le kell mondanunk, csak térfogalos eljárások jöhetnek számításba. Büretta helyett egy kb. 15 cm hoszszú, 2,5 ml térfogatú Maucha-féle ,,titráló-pipel tát" használunk. Ez nem egyéb, mint egy kis kétjelü merítő-pipetta, amelynek kifolyó vége finomra van kihúzva. A meghatározás a következőképpen történik: a 10 ml-es körkörös jelre beállított mintához hozzáadjuk a szükséges vegyszereket és a függőlegesen tartott titrálópipettából addig adunk hozzá cseppenkénl (másodpercenként 1 csepp) mérőfolyadékot, míg a kívánt színt vagy színátcsapást el nem értük. A minta átkeverése úgy történik, hogy a becsiszolt dugót a kémcsőbe téve. annak tartalmát időnként többször átforgatjuk. Az elhasznált mérőfolyadék mennyiségét a cseppek számából állapítjuk meg. A cseppnagyság ugyanis állandó hőfokon, ugyanazon pipettánál és folyadéknál mindig azonos, mivel az csupán a pipettavég tulajdonságaitól, a felületi feszültségtől és az oldat sűrűségétől függ. Ha a titráló-pipetta két jel közötti térfogatát pontosan megállapítjuk és megszámláljuk, hogy a mérőfolyadékból hány cseppet ejtettünk ki, míg a meniszkusz a felső jeltől az alsó jelig leszáll: az így kapott cseppszámmal osztva a pipetta térfogatát, 1 csepp térfogatát kapjuk. Maucha említett módszerei között szerepel a víz összes keménységének, valamint kalcium és magnéziumtartalmának meghatározása is. F, módszerek kidolgozása óta természtesen fejlődött a kémiai analitika, új vegyszerek kerültek forgalomba, amelyekkel természetes vizeink ezen fontos adatait nemcsak gyorsabban, hanem pontosabban határozhatjuk meg. mint az eddigi eljárások bármelyikével. így Schwarzenbach, Biedermann és Rangértét az etiléndiamintetra-ecetsav: HOOC — CH

2\ CHj — COOH HOOC - CHj/ N ~ C

H* ~ C

H« N XCHj; - COOH nátriumsóját ajánlották az összes keménység és a kalcium-ion meghatározására. Eljárásukat többen módosították és ma már úgyszólván az egész világon elterjedt, nálunk is sikerrel használják. A módszer alapja a következő: a dinátriumetiléndiamin-tetraacetát. amelyet a fenti szerzők komplexonnak, mások nátriumverzenátnak neveznek. gyengén lúgos közegben (pH =10)) mind kalcium-, mind magnézium-ionokkal egy vízben jól oldódó, de igen rosszul disszociáló komplex vegyületet ad. A magnéziumsó valamivel jobban disszociál (K = 10

8,6

9), mint a kalciumsó. Ezért, ha kalcium- és magnézium-ionokat tartalmazó oldathoz cseppenként nátrium verzenátot adunk, először kalcium-, majd magnéziumverzenát keletkezik. A titrálás végpontját megállapíthatjuk indikátorral is. Indikátor gyanánt a különböző hidroxilált azofestékek közül az eriochromfekete T (F 241) felel meg legjobban a célnak. Ez a festék 10-es pH értéknél égszínkék színnel oldódik vizes oldatban. Több vegyértékű ionok, de különösen