Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)

11-12. szám - Értekezések - Albel Ferenc: Újabb elgondolások a karsztvízkérdéssel kapcsolatban

Szerző dolgozatában egészen űj beállításban látjuk a karsztvízveszély kérdését paleogén szénmedencéink területén Budapest közelében. Megfigyeléseiből, valamint a közölt táblázatokból az tűnik ki, bogy nagyobb mélységben a tenger szintje alatt jóval kevesebb karsztvíz várható. Hiányoznak a vízzel tele nagy repedések, barlangok. Ha ezek a tények valamennyi hasonló szénelőfordulásra nézve igazolódnak, úgy remény van a nagyon nagy mélységre levetett széntelepeink vízveszélvmentes kiaknázására is. U. D. C. 551.497 : 551.444 Űjabb elgondolások a karsztvíz-kérdéssel kapcsolatban*) ALBEL FERENC A dorogi szénmedencében állandó probléma a karsztvízkérdés. 1926 óta, amikor az első cementálásos eljárást alkalmaztuk a Tömedék-aknai"338. sz. fúrólyukon át, a cementálás üzemmé fejlődött és azóta számtalan nagy és kisebb vízbetörést szüntettünk meg a cementálásos eljárással. Szénmedencépkben a bányaművelés mind mélyebb szintekre kényszerül. A vízveszélyt pedig a nagyobb hidrosztatikai nyomás miatt, mindinkább növekvőnek látjuk. Sokakat foglalkoztat ma már a vízkérdés, mert ama bányamezőknél, hol az alaphegység dachsteini mészkő, a vízveszély egyformán nagy. (Dorog — Tatabánya — Ajka — Padrag — Kisgyón—Dudar—Pusztavám stb.) Óriási érintetlen szénmedencéink vannak, melyeknek szénrétegei lezökkentek a —200 méteres tengerszint alá, a —300, 500 méterre is. Legtöbb esetben e mélyen lezökkent széntelepeknél a megfelelő vastagságú izoláló védőrétegek, fékük vagy teljesen hiányoznak, vagy csak kis vastagságot érnek el. Eme körülmény nem nyújt kellő biztonságot a felléphető 40—60 atm. hidrosztatikai nyomás ellen. Ismeretes, hogy a dorogi bányamezőben a veszélyes karsztvíznívó a +130 méteres szint körül van, az Adriai tenger szintje felett. E szint alatt való bányászkodás már veszélyt rejt magában. Már 1926 óta foglalkozom a vízveszély leküzdésének problémájával, a védekezés módjával; 24 év alatt sok fáradságos és küzdelmes munkában vettem részt. Azt mondhatnám, hogy minden egyes vízbetörés elzárása más és más megoldást követel, nem lehet sablonszerűleg végezni azt. Több olyan katasztrofális vízbetörést zártunk már el, mely órák alatt öntötte el egy-egy virágzó bányamezőnket és csak a sikeres cementálás után válhatott újból termelő üzemmé, (l-es akna, 60 m

3/peic, TokSd-Altáró 100 m

3/perc. Auguszta-akna 43 m

3/ perces vízbetörései stb.) Állandó rettegés a dorogi bányavezetőség sorsa. Soha nem tudhatjuk, hogy melyik órában, mondhatnám melyik percben lep meg bennünket egy-egy nagyobbszabású víz megjelenése, mely menekülésre és egyes bányamezőnk elhagyására kényszerít. Olyan széntelepek, melyek a vízveszélytől biztosak, ma már sajnos nincsenek. Az 1800. évtől folyó bányászkodás alatt gyakran változó bányatulajdonosok természetesen azokat a széntelepeket igyekeztek kitermeltetni, melyek nagyobb beruházás nélkül, nagy hasznot hajtottak. Ma már azon*) A Magyar Hidrológiai Társaság 1950 április havi előadó ülésén elhangzott előadás. Neue Vorstellingen in Zusammenhang mit dem Karstwasserproblem. — F. Albel. (Deutscher Anszug p. 478.) ban hozzá sem foghatunk a feltárt bányamezők leműveléséhez, míg azokat nagyteljesítményű szivattyúállomásokkal kellőképpen nem biztosítottuk. Még az ilyen előrelátás és biztosítás esetén is előfordul, hogy az 50—60 m

3/perc teljesítményű szivattyúállomás sem nyújt kellő biztosítékot, mert vannak ismert esetek, amikor ennél sokkal nagyobb vízbetörések is fordultak elő és a rendelkezésre álló vízállomás a betört vízzel nem tudott megküzdeni, a bánya elfúlt és ideiglenesen kiesett a termelésből. Ma itt állunk, egyes fúrásokkal feltárt bányamezők előtt, melyeknek széntelepei (Nagysáp —300, —400 m, Borókási szénmedence —450—480 m, Dorog—Esztergom—Kenyérmező területe —300, —500 m, Tokod Erzsébet-aknai levetett terület —350 m) nagy mélységre vannak levetve, azonban nem merjük a széntelepeket feltárni, a feltételezett vízveszély miatt. 1926 óta közel 200 db cementáló és preventív fúrólyukat mélyítettünk már le a vízkérdéssel kapcsolatosan. Ha figyeljük az egyes bekövetkezett vízbetöréseket, azok szintjeit és mennyiségeit, igen érdekes adatokat nyerünk. A katasztrofális, nagyméretű vizeket azt mondhatnám mindig a magasabb szinteken kaptuk. A mélyebb szinteken betört víz sokkal kisebb volt ezeknél. E feltevés igazolására az alábbiakban összeállítom a különböző szinteken kapott vizeket : A +130 és +100 m szinten 100 m

3/p A +100 és +75 « A +75 és +50 « A +50 és +25 « A +29 és H—0 « A -\ 0 és —25 « A —25 és —50 « A—50 és—100 « A—100 és —150 « A—150 és —200 « A —200 és —250 « A —250 m szint alatti vizek voltak « 80—16—9 m

3/p. « « 5 m

3 « « 4,6—3,5—2,5 m

3 « « 4,5—60 m

3 « « 43—10—6—4 m

3 « « 40—3,5—2,5 m

3 « « 7,1—4—2,7—2 m

3« « 10—3,6—2,8 m

3 « « 3,5—2,8 m

3 « « 1,5—0,5—0,04 m

3 « « 0,7 m

3 « Tehát a fenti táblázat szerint a legnagyobb víztömeg a legmagasabb szinten, alig 3—4 atm. hidrosztatikai nyomás mellett tört be, míg a legmélyebb szinteken 35—40 atm. nyomás mellett csak 0,7—1,5 m

3 vizet kaptunk. Számtalan preventív fúrólyukban pedig, hol a dachsteini mészkő már a —250 és —500 méterek körül fekszik, nyelőképességet nem értünk el. Figyelve ezen jelenségeket és ennek okát, keresve valami törvényszerűséget, elgondolásom : A paleocén korban széntelepeink nyugodtan, szintesen ülepedhettek le, utána következtek a tektonikus elmozdulások és ezen elmozdulások lépcsőzetesen lesüllyesztették a dachsteini mészkövet és a paleocén, kréta és liász korú szeneinket is. 406-