Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)
7-8. szám - Értekezések - Bulla Béla dr.: A természeti földrajz új útjai
nivális és humidus, J. Walter pedig a denudáció aridus folyamatait igyekezett megvilágítani, teháta felszíni formák létrejöttében az éghajlati folyamatok nagy szerepét kihangsúlyozni. Davis egy lépéssel még továhb ment. 1899-ben közzétett földrajzi ciklustanával 8) a geomorfológiának határozott klimatológiai alapvetést adott, kidolgozván száraz- és nedveséghajlatú területek eróziós ciklusát, ciklikus d^nudációját. Bizonyos, hogy Davisnak az idővel, mint legfőbb geográfiai ágenssel operáló, deduktív módszerrel felépített cikiustanát sok részletében jogosan részesítette elmarasztaló bírálatban az utóbbi évtizedek kritikai vizsgálata, azonban az is bizonyos, hogy Davis tanítása a maga idejében velejében forradalmi és dialektikus tanítéis volt. És pedig azért, mert a denudáció juvenilis, maturus és szenilis stádiumának és az egyes denudációs stádiumokhoz tartozó és a földfelszínen feltalálható formáknak és formacsoportoknak meggyőző leírásával, az eltérő jellegű formáknak egy és ugyanazon fejlődésfolyamat egymás után következő fokozataiként való jellemzésével a földfelszíni formák örökös és szüntelen változékonyságát,'fejlődését sikerült igazolnia. Ott, ahol elődei és kortársai mást, mint hegységeket, medencéket és masszívumokat nem láttak, tehát csak merev, mozdulatlan strukturális formaelemeket, tektonikai egységeket, Davis elsőnek ismerte fel a természet nagyszerű törvényeinek hatásaként jelentkező örök változást; Davis ezt a változást még szüntelen körfolyamatként értelmezte. Ma már tudjuk, hogy nem ciklusos, hanem ritmikus, periódusos ez a folyamat. A földfelszíni formák alakulásának, állandó változásának davisi felismerése a modern morfológiai szemlélet alapvetésévé lett, a ciklustan tételeinek morfológiai dogmákká merevedése azonban csakhamar a fejlődést gátló hatásként jelentkezett. Nem kétséges ugyanis, hogy a mester tételeihez való merev ragaszkodás, Davis tanítványainak sokszor indokolatlan túlzásai, morfológiai formalizmusra vezettek, tudományunkat elszíntelenítették. Davis kortársa és német ellenlábasa, Albrecht Penck Davis-szel ellentétben nem annyira a formákra, mint inkább a formákat kialakító erőhatásokra és klimatikus folyamatokra irányította figyelmét. A denudációs folyamatok három alaptípusát, a humidus (folyók eróziós tevékenysége), a glaciális (a jégtakarók és gleccserek destruktív munkája) és a sivatagi (szélkifúvás, szélkorrázió, defláció) denudáció folyamatait vizsgálta, igyekezvén ezeken belül az alaperők szerint jellegzetes formaelemeket megállapítani : különösen a glaciális denudáció és a glaciális formakincs értelmezése terén fűződnek nevéhez maradandó eredmények. Penck, a modern szolid poliglacializmus megalapítója, Davis dedukciós ciklustanát mereven elutasította. A deduktív módszer eredményességének tagadása azonban Penck tanításában nemcsak a ciklustan elvetését jelentette, hanem Davis tanai korrigálása lehetőségének az elmulasztását is. Penck látta, felismerte a felszíni formák változékonyságát, de nem ismerte fel a változások törvényszerűségét. Innen magyarázható, hogy tanítványai, iskolájának hívei munkájá8) ír. M. Davis : The geographical cvcie. Geographieal Journal. London 1899. ban a túlzásba vitt induktív analízis mellett teljesen háttérbe szorult a felszínalakító folyamatok értelmezése. Penck tanítványai a formákban a szintétikus látásmód híján nem a felszínalakító egységes természeti földrajzi folyamat működésének eredményeit látták, hanem azokat egymástól térben és keletkezésük körülményeiben is elszigetelt jelenségekként értelmezték. Szemléletükben az örök módosulásban álló egész, a földfelszín, eróziós, glaciális, sivatagi, abráziós és szerkezeti formák mozaikjára hullott széjjel. Hanyatló szemlélet volt ez, amelyért kevésbbé a mester, mint inkább a kor szelleme volt a felelős. Ez az idő volt, a kilencszázhuszas évek ideje, a természeti földrajznak önállóságra törő részlettudományokra való széthullásának kora, amelyet Grigorjev a természeti földrajzi burzsoájellegű dekadenciájának nevezett. A hanyatlás mélyreható volt és elég hosszú ideig tartott. A tétova szemléletű időszak geomorfológiája Európában is, Amerikában is a geológia szárnyai alatt keresett menedéket. Amerikában a ciklustan túlzásai és a tévesen értelmezett földtani aktualizmus a geomorfológiát még nevében is földtani tudománnyá tették. A kőzettan, rétegtan és szerkezettan fejezeteit is magukban foglaló geomorfológiai kézikönyvek »Outlines of physical geology, Principles of physical geology« címen jelentek és jelennek meg, s bár kivétel nélkül mind Davisra hivatkoznak, Davis tanításának szelleme sokszor csak fogyatékosan lelhető fel bennük. A sors keserű iróniája, hogy a német morfológiai iskola balul sikerült »reform«-ja a velejéig geográfus A. Penck fiának, W. Pencknek a nevéhez fűződik. W. Penck volt, aki előbb már jelzett munkájában a felszín formakincsének kifejlődésében, teljesen elhanyagolva az éghajlati hatások jelentőségét, a dinamikai geológiai folyamatok autodinamizmusának érvényesülését hirdette a következő szavakkal : »Es besteht keine Möglichkeit, dass in verschiedenen Klimaten verschiedene Abtragungsformen enstehen, deren Entwicklung verschiedenen Verlauf náhme, wenn nur die endogenen Voraussetzungen die gleichen sind.« 9) Ennél egyoldalúbb és túlzóbb, szellemében a földrajztól távolabb álló, a természet dialektikáját tökéletesen félreismerő tévtant a geomorfológiában eddig még senki sem hirdetett. Mintegy másfél évtizedet vett igénybe, amíg W. Penck zavartkeltő tévtanait sikerült kiküszöbölni a geomorfológiából. Hogy ez megtörténhetett, abban éppen W. Penck tanai elutasító, de minden tekintetben objektív és igen részletes kritikájának jutott nagy szerep. Penck cáfolataként született meg egész sereg klimatikus morfológiai folyamat törvényszerűségének felismerése és jutott nekik döntő szerep nagy területek formakincse helyes értelmezésében. W. Penck német középhegységi »Primárrumpf«-jainalc, »Piedmonttrcppe«-inek kritikai vizsgálata wzetett harmadkori éghajlati eredetű, ma már pusztuló, fosszilis formák felismerésére, tette lehetővé a trópusi szavannák hosszú ideig talányos »szigethegyei« genezisének helyes értelmezését, vezetett a pleisztocén jégkorszakok periglaciális területein éghajlati eredetű formák (folyóterraszok, ») W. Penck : Id. m. 39 p. 251
