Hidrológiai Közlöny 1945 (25. évfolyam)

Bogdánfy Ödön 5 Elképzelhető, hogy több mint 60 esztendő tudományos termésének ilyen aprólékos feldolgozása és megemésztése után milyen hallatlan fölénnyel indult tudományos pályáján. Rövid 15 év alatt hézagpótló kézikönyvek sorával ajándékozta meg a szakköröket. 1902-ben kiadott Hidrológiáját, amellyel a Magyar Mérnök és Építész Egylet nagy aranyérmét érdemelte ki, 1906-ban követte A természetes vízfolyások hidraulikája két kötetben, Lechalas „Hydraulique fluviale-jának magyar párja. Ez a műve már a Tudományos Akadémia támogatásával jelent meg éppúgy, mint röviddel később a Hidraulika. És amíg folytatta az Annales des Ponts et Chaussées vízügyi közleményeiből készült kivonatok kiadását, és sűrűn szerepelt a napilapok és a szakfolyóiratok hasábjain műszaki és közgazdasági cikkeivel, időt szakított élete főművének, A vízierők-nek megírására is, amely az első világháború küszöbén 2 vaskos kötetben jelent meg és másodszor szerezte meg szerzőjének a mérnökegylet aranyérmét. Természetes, hogy ezzel a hatalmas teljesítménnyel gyorsütemű emelkedés járt együtt mind a hivatali ranglétrán, mind tudományos téren. 1901-ben műegyetemi magántanárrá képesítették, 1917-ben rendkívüli tanári címet kapott és 1919-ben a szakszolgálatban elérhető legmagasabb rangban, helyettes államtitkárként, átvette Kvassay Jenőtől a földművelésügyi minisztérium vízügyi szolgálatának legfőbb őrhelyét. Ez lett a tragédiája. Mint minden politikai fordulat, az 1919-i is elsöpörte az előző rendszer vezető állásban levő embereit, értékeset és talmi csillogású könyöklőt egyaránt. Bogdánfynak is menni kellett. Mert nagy és megbocsáthatatlan bűne volt a fölényes tudása és az, hogy helyesnek ítélt véleményét sohasem rejtette véka alá. De amikor tiszta lelkiismeretének tudatában büszke öntudattal visszavonult gazdag szellemvilágának fellegvárába és bezárta maga mögött a kaput, nem ő lett szegényebb, hanem azok, akik kívülrekedtek. És ettől az időtől kezdve 24 évi hallgatás következett, a magyar tudományos élet pótolhatatlan veszteségére. 1924-ben a debreceni Tisza István Tudományos Társaság kérésére megírta még az Alföld hidrológiája c. kitűnő összefoglaló művét, és Sajó Elemér unszolására kerek 100 évre egészítette ki az Annales des Ponst et Chaussées összesen 8 kötetre duzzadt vízügyi kivonatait, de egyébként csak a Természettudományi Közlöny hasábjain találkozhattunk olykor-olykor nevének kezdőbetűivel jegyzett apróbb ismertetésekkel. Kézikönyveiben azonban változatlanul közöttünk élt, hatott és tanított továbbra is, és műveit még ma is, megjelenésük után 30—40 évvel, örömmel sorozza kézikönyvtárának kötetei közé minden vízimérnök és hidrológus, — ha nagynehezen hozzájuk jut. Külön kell felmérnünk Bogdánfy Ödön munkásságának jelentőségét nekünk, magyar liidrológusoknak. Mert 1894. évi franciaországi tanulmányújának tapasztalataival gazdagodva nemcsak megtermékenyítette a vízrajzi szolgálatunkat a nagynevű Belgrand-nak, a szajna-völgyi árvízjelzés szervezőjének úttörő eszméivel, hanem az ő nyomdokain továbbhaladva megalapítója és első művelője lett a mérnöki értelemben vett tudományos hidrológiának. Hamarosan belátta ugyanis, hogy a vízépítés csupán eszköz a voltaképpeni cél: a tervszerű vízgazdálkodás elérésére. Mivel pedig gazdálkodni csak olyan jószággal lehet, amelynek