Dr. Domanovszky Sándor: A magyarországi közúti Duna-hidak acél felszerkezeteinek története. Különlenyomat a 40. Hídmérnöki Konferencia előadásainak kiadványából (2000

Jelenlegi Duna-hídjaink történetét a II. táblázat foglalja össze. Kiolvasható belőle, hogy a mai magyar Duna-szakaszon ezidő szerint 15 átkelőhely van. Ebből 3 kizárólag vasúti, további 2 közúti-vasúti. Ha az I. táblázatot tanulmányozzuk, akkor megállapítható, hogy 150 esztendő alatt gyakorlatilag 30 acél hídfelszerkezetet építettünk a Dunán (de ez csak 20 átkelőhelyet jelent), melyből a mai Magyarországra 26 esik. A látszólagos ellentét onnan ered, hogy bizonyos átkelőhelyeken - részben az eredeti hidak elavulása, részben pedig nagymérvű elpusztítása következtében - teljesen új acél felszerkezetet kellett építeni, egyet pedig csak ideiglenesen üzemeltettek (Kossuth híd). A hidakhoz használt alapanyagok A vasat már három évezrede ismeri az ember. A hídépítésben alkalmazására először (eltekintve a régi kínai feszített láncokra fektetett pályáktól) öntöttvas formájában került sor (Iron-Bridge, Anglia, 1779). A mi Lánchidunk kereszttartói az 1840-es években Andrássy gróf dernői öntödéjében készültek, míg a láncokat és függesztő rudakat Angliában kovácsolták. Anyaguk a „kavartvas" („hegeszvas", „hegesztett vas") volt. Ennek szakítószilárdságát 33-34 kg/mm

2 értékben állapította meg dr. Gállik István, aki a múlt század végétől, több mint negyven éven, át a hídépítéshez használt anyagok legjelesebb kutatója és szakértője volt. Elsősorban az ő munkáiból (pl. „Történelmi visszapillantás régebbi Duna-hídjaink építésére, TECHNIKA 1941. évi 1. és 2. sz.) tudhatjuk meg, hogy Duna-hídjaink a XIX. században kavartvasból készültek. Noha a XIX. század második felében Bessemer (1855), Siemens és Martin (1865), valamint Thomas (1876) szabadalmai alapján beindult a „folytvas"-gyártás, ezt nálunk Dunahídhoz először a Ferencz József hídnál alkalmazták. Az 1903-ra elkészült Erzsébet lánchíd, majd pedig az 1915-re átépített Széchenyi Lánchíd láncainak anyaga a „karbonacél", melynek szakítószilárdsága 50-55 kg/mm

2 között volt meghatározva. A szakítószilárdság növelésére a karbonon kívül szilíciumot is használtak. Ilyen anyagból készült az 1930-ban átadott dunaföldvári híd. Ezektől az esetektől eltekintve a II. világháborúig a Duna-hidakhoz folytvasat alkalmaztak. Hengerműveink kezdetben saját előírások és DIN-szabványok szerint dolgoztak. Az első hazai hengerelt folytacél alapanyag szabvány a MOSZ 112-1933 volt. Ez a hídépítésre három szilárdsági csoportot tartalmaz (folytvas: 36-45 kg/mm

2

; szénacél: 49-58 kg/mm

2 és szilícium-, vagy krómacél: 50-60 kg/mm

2 szakítószilárdság-határokkal). A hídépítésben használatos anyagok hazai szabványait a kezdetektől napjainkig a III. táblázatban foglaltuk össze. E helyütt nincs mód az egyes szabványok, ill. az azokban megjelent változások ismertetésére. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a hegesztés bevezetésével megjelenő rideg törések (külföldön a 30-as évek közepén, nálunk az Erzsébet kábelhíd gyártásánál) - hoszszas kutatómunka után, az ötvenes évek végére - nyilvánvalóvá tették, hogy az alapanyag szilárdsága mellett a képlékeny és a szívós tulajdonságok alapvető szerepet játszanak a hegeszthetőség és a ridegtörési biztonság vonatkozásában. A szívósság mérőszámául az ütő6