Dr. Domanovszky Sándor: A magyarországi közúti Duna-hidak acél felszerkezeteinek története. Különlenyomat a 40. Hídmérnöki Konferencia előadásainak kiadványából (2000

késői interjúban: akkor is a labdát hatékonyan felvinni és beadni törekszünk, ha a középpályán a beadott labdát nem fogadja, nem rúgja kapura senki. Szakmailag határterülete a szerkezetépítő és a gépészmérnöki ismereteknek is a hídépítési felhasználású acélanyagok vizsgálata: - a hidász mérnökök (bár általában szóhoz sem jutnak a felső döntéseknél) csak akkor ismerik komolyan az acélanyagok előállítását és vizsgálatát, ha alapképzésüket önszorgalomból kiegészítették, - a gépészmérnökök komolyabb kohászati és anyagvizsgálati ismeretekkel bírnak, de nem ismerik pontosan a hídszerkezetek igénybevételeit, tehát a követelményeket. Ezek a körülmények vezetnek oda, hogy a hídszerkezetek egységes biztonságát garantáló minőségbiztosítási rendszer finoman szólva is kétséges helyzetben van. Negatív és pozitív példa a kezdetekről Századforduló körüli hídszabályzatokat és egyéb iratokat tanulmányozva szomorúan tapasztaljuk, hogy a hídépítésben felhasznált acélok minőségével kapcsolatban alig találunk adatokat. Utalás történik ugyan vasúti hidak kapcsán egy 1887-es miniszteri rendeletre, de ez még nem volt mai értelemben vett hídszabályzat. A század eleji hídszabályrendeletek általában nem adnak kikötéseket a felhasználható acélokra, és a vizsgálatukra is elsősorban azt írják elő, hogy az a középítésben előírtak szerint történjék, és eredményeit a híd törzskönyvében rögzíteni kell. Múlt század végi, e század eleji hídtörzskönyveket átnézve azonban azt látjuk (mint azt az 1891-ben vasúti hídnak épült, de később közúti forgalomra is használt tiszafüredi, illetve az 1915-ben épült közúti és vasúti csongrádi Tisza-hídnál), hogy azokban sok mindenre van rovat (közúti hídnál még a hídvámszedési jogra is), de az acélanyagokat igen mostohán kezelik. Általában minden hídról csatolva van az erőtani számítás, sok hídnál részletezve van az egyes nyílások vagy szerkezeti egységek súlya, valamint természetesen a híd geometrifi adatai. Az anyaggal kapcsolatban legtöbbször csak a kavart vas, folytvas, illetve az öntöttvas összmennyisége derül ki, még a gyártócég sem mindig. Az acélanyag vizsgálatát tárgyaló rovat pedig vagy üresen van hagyva, vagy a törzskönyv mellékleteként ma már fellelhetetlen külön jegyzőkönyvekre utal. Elgondolkoztató, hogy a felhasznált cement vizsgálati eredményeire ugyanezen törzskönyvekben részletes eredményeket találtam. Lehet, hogy a betontól, mint kevésbé ismert anyagtól jobban féltek. Ugyanott azonban a betonacélokra semmilyen adat nem szerepel. Bizonyítható azonban, hogy a hídépítés acélanyagainak a vizsgálata, sőt kutatási mélységű tárgyalása ebben a korban már komoly szinten folyik. Részletes, alapos cikkeket olvashatunk a Magyar Mérnök és Epítészegylet közlönyében és az akadémia különlenyomataiban az Erzsébet híd láncanyagáról (Seefehlner Gyula: A budapesti Eskü téri Duna-híd lánctagjainak gyártása. - 1900.), a különböző vas- és acélfajták tulajdonságairól (Maurer Mór: A vas77