Példaképek, Magyar mérnökök. 1. füzet (1995)

BENKE ISTVÁN 1881—1954 1881. május 31-én született Kunszentmiklóson, s 1954. június 4-én halt meg Budapesten. Mérnöki oklevelét 1903-ban szerezte Budapesten. Az első világháború előtt a nagybecskereki államépítészeti hivatalnál szolgált, majd katonaként orosz fogságba esett. Hazatérve a hosszúhetényi kőbányához rendelték ki ideiglenesen, később a Kereskedelemügyi Minisztériumban a modern útépítés és igazgatás megvalósításán dolgozott csoportvezetőként, majd mint szakosztályvezető. 1930-ban Washingtonban ő képviselte hazánkat a Nemzetközi Útügyi Kongresszuson, 1934-ben pedig a müncheni kongresszuson aratott sikert előadásával. Nevéhez kapcsolódik: a főközlekedési úthálózat meghatározása 1934-ben, s az erre vonatkozó tervezési irányelvek, a közutak egységes jelzésrendszerének kialakítása, a külföldi szaklapok szemelvényeit adó Útügyi Lapszemle megalapítása, az útesztétika hazai értelmezése, bevezetése, a transzkontinentális LondonIsztambul közötti útvonal magyar szakaszának kiépítése, a főúthálózat korszerű kiépítése — többnyire betonburkolattal, a hazai kőbányák fejlesztése stb. Mindezt úgy hajthatta végre, hogy a legkiválóbb szakembereket vette maga mellé, akik egy-egy szakirány legjobb ismerői voltak. Benke Istvánt kiváló képességén kívül nagy fegyelmezettség, mérhetetlen szorgalom és szerénység jellemezte. Beosztottaitól hasonló készségeket várt el. Ő maga még a hétvégeken is az építési munkahelyeket látogatta — családi "kirándulásként". Kevés szabadidejében idegen nyelvi tudását bővítette. Jelleme őszinte, humánus volt, a társaságot kerülte. Művészi fokon festett, s ahogy pályatársai mondták: ő fogalmazott és írt a legszebb magyarsággal a műszakiak között. Hosszú orosz fogsága idején, embertelen körülmények között, Vlagyivosztokig vitte a sorsa, ott szabadult. Egy csodálatos irodalmi műben örökítette meg ezt az időt, amelyben végig megmaradt emberségében. A halálára írt nekrológban Enyedy István azt írja róla, hogy belőle minden lehetett volna — pályáját tekintve mérnök, művész egyaránt, előmenetelében akár miniszter, de szerénysége és a környezete ezt meggátolta, még a jogos nyugdíjáért is „folyamodnia" kellett. A Laborfalvy Róza családjával rokon (laborfalvi) Benke Istvánt a legkiválóbb mérnökeink között tartjuk emlékezetünkben.