Békefi István: Zalai utak (Zalaegerszeg, 1978)

IV. Az úthálózat és szervezetének kialakulása

IV. AZ ÜTHALÖZAT ÉS SZERVEZETÉNEK KIALAKULÁSA A középkorban épített útról nemigen beszélhetünk. Voltak töltésutak és kaptak kavicsterítést is, de az utaknak árokkal való ellátása ritka esetben történt meg. Ilyen töltésutat akart építeni Batthyány Ádám herceg, hogy Rechnitzet összekösse Nagykanizsával, de a közben fekvő birtokok tulajdonosai ezt a törekvését meggátolták és így az építés irányát Szombathelyre és Egerszegre vezették, melyre több mint 40 000,— Ft-ot áldozott. A XVIII. század elején III. Károly volt az első uralkodó, aki a korszak műszaki követelményeinek figyelembevételével utakat építtetett. Erre irányuló törekvését — közpénztár felállítását — az 1722. évi országgyűlés nem fogadta el, mert annak törvényerőre emelése a földbirtokosokra és a nemesekre megterhelést jelentett volna. 1723ban a Helytartótanács felállításakor, annak keretében műszaki bizottmányt is szervezett, amelynek feladatkörébe tartozott az utak építése és fenntartása is. Mária Terézia az utak rendszeres építésének és fenntartásának biztosítására az 1772. évben rendeletet adott ki, amelynek értelmében a vármegyékben útfelügyelő mérnököt kell alkalmazni. Ekkor már az uralkodóknak a figyelme is kezdett az utak felé fordulni, de komolyabb útépítésről és annak fenntartásáról még mindig nem lehetett beszélni. Voltak egyéni kezdeményezések, mint például 1742-ben, amikor a kanizsaiak a hatalmas mocsáron — ami Kis- és Nagykanizsát elválasztotta — szekeres és gyalogos erő felhasználásával töltést építettek, azon szekérutat vertek és két hidat építettek. Az út és a két híd építése 36 508 forintba került. Mária Terézia által 1772-ben kiadott rendelet szerint már az útfelügyelő mérnökök irányítása mellett történt a közutak fenntartása. II. József — a műszaki teendők ellátására — építészeti igazgatóságokat állított fel. Egyes vármegyékben a nemesség felismerte annak szükségességét, hogy az útépítési és útfenntartási munkából ki kell vennie a részét, hiszen az utak elsősorban a nemesség érdekeit szolgálták. így egyes megyék részéről kezdeményező lépések történtek „útipénztár" felállítására, amelynek bevételei egyik helyen a nemesség önkéntes adakozásából, máshol a holdanként kivetendő „közúti költségekéből származtak. Szomorú, hogy Zala vármegye nemesei ezt a jó példát nem követték. Az 1830-as évek elején az országutak a megye déli részén murai és gödörkaviccsal, a Balaton menti utak pedig kővel lettek leterítve. Az 1844. IX. te. megszervezte a közmunkát és szabályozta a fel_ használás módját. Az utak építése ennek ellenére csak lassan haladt. A nyilvántartott adatok szerint az ország területén 1848-ban csak 276,5 mérföld (2082 km) kiépített út volt, amiből Zalára nem esett egy kilométer sem. Schedius Lajos és Blaschek Sámuel által 1847ben kiadott „Magyarország földtérképe" szerint Zalában néhány épített (csinált) út szerepel. Ilyenek voltak a Nagyszombat—nagykanizsai, a Tapolca—Keszthely—nagykanizsai, a Körmend—zalaegerszegi út Körmend és Felsőbagod közötti szakasza. Az ilyen utakat egyes térképeken kiépített útként tüntették fel helytelenül, mert a gondozott utakat is szívesen nevezték épített utaknak. Az útépítésnél még elhanyagoltabb volt az útfenntartás. A megépített utakat rendszeres fenntartásban nem részesítették, csak akkor állították helyre, amikor már jóformán teljesen tönkrement. Széchenyi István közgazdasági lángelméje ismerte fel először a közlekedésnek, s így a közút fejlesztésének is nagy hord erejét, az ország gazdasági életének fejlődése érdekében. Az úthálózat fejlesztésére 10 éves programot dolgozott ki, amelyben megyénk igen kis mértékben részesült volna. Elsőrendű út csak Nagykanizsától Csáktornyáig, másodrendű út Tapolca—Kaposvár—nagykanizsai út és harmadrendű útként három db vasúti hozzájáró út készült volna. A kiskomáromi, a keszthelyi és a zalaegerszegi vasúti hozzájáró utak szerepeltek még Széchenyi közlekedésügyi javaslatában, 31