Békefi István: Zalai utak (Zalaegerszeg, 1978)

II. Zala vármegye középkori úthálózata - 7. Vízi, vasúti és légi közlekedés

laegerszeg) is. Lovat akartunk cserélni, de amikor észrevettek, mindenki elfutott, mintha ellenségek volnánk. A házakban a gyerekeken és az öregasszonyokon kívül senki sem maradt, a többiek az erdőben rejtőztek el". 1752. szeptember 18-án — Mária Terézia idejében — indult az országban útjára az első rendszeres utasszállító posta járat a Bécs—Pozsony, a Bécs—Buda és a Bécs—Temesvár—Nagyszeben útvonalakon. A posták újjászervezése után az alábbi nagy területet behálózó postai főútvonalak haladtak át megyénken, amely jelentős csomópontja lett a postaforgalomnak: főpostavonal vezetett Bécs és Pozsony irányából Körmend—Zalalövő—Alsólendva—Csáktornya—Varasdon át a tengerhez, illetve a Bécsből és Grácból jövő és Körmend—Zalalövő—Zalaegerszeg—Nagykanizsa helységeken át Eszékre. Érintette a megyét (Sümeg—Tűrje—Zalabér) a Buda—Grác közötti postaút, s a Bécs—eszéki postaútból leágazás volt Nagykanizsáról Zákány révjén át Kapronca felé. Vízi, vasúti és légi közlekedés Arról, hogy a Balatonon a középkor első felében milyen vízi közlekedés történt, igen keveset tudunk. Holub: Zala megye középkori vízrajza című könyvében arról ír, hogy a XV. század elején a hajózás elég élénk lehetett a tavon és ezt több rév szolgálta. Révfülöpről egy 1093-i oklevél azt írja, hogy ott Csoszta nevű helyen rév van. 1436ban Lovason említenek révet. A hódoltság idején a déli part a töröké volt, az északi azonban mindvégig magyar maradt. A török állandóan nyugtalanította a zalai és veszprémi népet is a sajkásai által, akik le-lecsaptak az északi partvidék falvaira, ahonnan embereket, állatokat raboltak el és otthonokat égettek föl. A török vitorlás- és evezőshajói a sáncokkal megerősített Siófoknál állomásoztak. Egy-egy török naszád 60—80 embert bírt el, lovastul és minden fölszereléssel együtt. Csak a siófoki kikötőben ezer ember befogadására való hajóhad állomásozott. A török naszádok elleni védekezés céljából 1589-ben Tihany vára is kap emberek és lovak szállítására alkalmas naszádokat a bécsi hajóhad parancsnokától. Ezeket a nagyobb vízi járműveket a Dunán úsztatták le Győrig, majd a Rábán fölvontatták Vasvárig, onnan pedig tengelyen szállították tovább a Zala folyóra, amin feljutottak az említett várba. A magyar hadihajók száma azonban mindig lényegesen kevesebb volt, mint a töröké. Cselebi török utazó 1660. év táján ezt jegyzi fel a Balatonról: „Van rajta negyven—ötven hajó melyek egyik várból a másikba viszik a kereskedőket és látogatókat". A török visszahúzódása, illetve annak kiűzése után majd egy évszázadig nincs hajózás a Balatonon, csak a halászok lélekvesztői járnak rajta, de azok is csak a part mentén. 1753-ban Festetics Pál vízre bocsátotta Christoph nevű sószállító gályáját. 1797 júliusában teszi első útját a Balatonon Festetics György Phoenix nevű háromárbocos vitorláshajója, amelyen már a són kívül személyeket is szállítottak. Ez volt az eddigi közül a legnagyobb, mert már számos hajó állott a Festetics család rendelkezésére a fenékpusztai „arzén ál"ban. A Phoenixet 1821-ben elbontották. (Egyes kutatók szerint kétárbocos volt és az 1830-as években pusztult el.) Festetics György halála után nemsokára véget ért a Balaton első, nagyobb hajózási időszaka. Erre az állapotra vallanak Kossuth szavai is a „Füredi fürdőlevél"-ből (1842): „... Húsz mérföldnyi sima út, nagyobb, mint némely vármegye, mint némely fejedelemség, s a honnak legszebb vidéke által körítve, s rajta mégis egyetlen hajó sem libeg, kivévén talán a füredi sétaladikot, vagy egy nyomorult halászcsónakot..." 1845-től Zala vármegyének is egy vitorláshajója járt Badacsonytomaj és Keszthely között, amelyen követ szállítottak a vármegye útjainak építéséhez és fenntartásához. 1845 decemberében Széchenyi Kossuth-tal együtt létrehozza a Balatoni Gőzhajózási Társaságot. Az első gőzhajót, a „Kisfaludy" gőzöst, 1846. szeptember 21-én bocsátják vízre nagy ünnepség közepette. Ezen az első úton négyen ültek a •— nemzet dalnokáról elnevezett — gőzösön, köztük volt Széchenyi István is. 1870-ben már két gőzhajó, több vitorlás naszád és csónak tartja fenn a tavon a közlekedést. A XIX. század elejének felélénkülő és fejlődésnek induló közúti szállítása nem maradt hatástalan a hajózható vagy szállításra igénybe vehető nagyobb folyóvizeken sem, ezért a Dráván is és a Murán is történt vízi szállítás ladikokkal, kisebb hajókkal és kompon. A viszonylag rendszeresen folytatott tutajos, sajkás hajózás jelentős múlttal rendelkezett, s a vízi szállítás több Mura- és Dráva-parti helységben — a muraközi szekeres fuvarozáshoz hasonlóan — valóságos foglalkozássá vált. A stájerországi fa- és vasárukat, követ, 150 —300 mázsás terhelésű sajkákon szállították le kereskedelmi céllal Muraszerdahelyig, Légrádig, vagy ritkábban a drávai 300—500 mázsás sajkákkal Eszékig. A gráci vásárról 30—40 csónak (ladik) szállította az árut Muraszerdahelyig és Légrádig. A két folyó vízviszonyai csak féloldalas, egyirányú közlekedést tettek lehetővé, s a felfelé történő hajózás megoldhatatlansága a nagyobb arányú vízi szállítás fejlődésének vetett gátat. A Helytartótanács a század első éveitől kezdve szükségesnek tartotta a hajóvontatóút elkészítésével a szállítás meghosszabbítását Légrádig, esetleg Muraszerdahelyig. Fordultak elő kísérletek a felfelé történő szállításokra is, de a magánvállalkozók inkább jóval értéken alul eladták az áruval együtt a hajójukat, semmint azt felvontassák kiindulási helyükre. A megye vasúthálózata az ország területén a legrosszabb, 1882-ben az 5994 km

2 területen 92 km vasútja volt: Zalaszentivántól Nagykanizsáig 58 km, Nagykanizsától Csáktornyáig 34 km. Ugyanakkor a szomszédos megyéknek: Veszprém megyének 156 km, Vas megyének 216 km, Somogy24