Békefi István: Zalai utak (Zalaegerszeg, 1978)

II. Zala vármegye középkori úthálózata - 5. Zala vármegye kereskedelme és kereskedelmi útjai

viszonyaihoz mérten — fejlett kereskedelmi várossá fejlődött, ezért nagyobb területekkel hadászati és kereskedelmi utak kötötték össze. 200 évvel később Flachat — világjáró francia kereskedő — 1744-ben már ezt a szomorú feljegyzést írta: „Nagykanizsa alig tekinthető városnak, inkább rosszul épített falu, melyben csak egy kőházat láttam, a többi szegényes viskó. A templomok is nyomorúságos építmények, a harangtornyuk szögletes és szalmával fedett". Szigetvár eleste után, a sorozatos felégetés, dúlás és a 90 éves török megszállás után Flachet — az azelőtt 200 évvel virágzó város helyén —- már csak ilyen nyomorúságosan kinéző Kanizsát talált, de jellemző volt ez az egész megyére is. A török hódoltság és a végvári vonal mentén hatalmas területek néptelenedtek el a szakadatlan dúlás következtében és nemcsak az ember, hanem a föld is elvadult. A népességnek egy részét a török elhurcolta, a többi pedig — akkor nagy kiterjedésű — nádasba, mocsarakba és erdőkbe bujdosott és kunyhókban lakott. Még 1508-ban II. Ulászló megengedte a Sitkeieknek, — mivel a Véged határában levő mocsárban nagy költséggel töltést építettek, s vele a megye érdekeit is szolgálták —, hogy ott vámot szedhessenek. Fél évszázad múlva Végedről a török elől elmenekült jobbágyok — mint az 1569. évi adólajstromban olvasható — a Bér (Zalabér) mellett elterülő mocsárban húzták meg magukat. Sűrű nádasok terültek el délebbre, Esztergálynál is, amely 1569ben teljesen elhagyott volt, mert lakói a nagyon sűrű nádasban húzták meg magukat és ott építettek maguknak kunyhókat. A bujdosó nép itt érezte magát legjobban biztonságban, mert a nádason és mocsáron átvezető járást az ellenség nem ismerte, s ha mégis nekivágott, a láp elnyelte. Az észak—dél irányú utak, ellentétben a mai utakkal, többségükben nem a dombok gerincén, hanem a dombok aljában, közvetlenül a mocsaras völgyek felett húzódtak. A középkori úthálózat a török korban átalakult, elsősorban a települések egy részének elköltözése, más részének pedig elnéptelenedése miatt. Ennek megfelelően a XVIII. századi térképeken már egy új, a török kori viszonyokra visszavezethető, de a XVIII. században kialakult úthálózattal találkozunk. A hódoltság korában egyes utak néptelenebbé, mások forgalmasabbá váltak, de utána szinte valamennyi út újraéledt. A várakat utak kötötték össze egymással. Bizonyítja ezt az is, hogy egyik várból a másikba csapat-, élelem- és lőszerszállítások történtek. A középkorban már létező kereskedelmi és hadászati utak, amelyek a megyét átszelték — a háborús állapotok miatt — még jobban tönkrementek. — Hogy a kultúra és a közlekedés terén is milyen nagy visszaesés történt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a rómaiaknak már hosszú évszázadokkal előbb voltak térképeik, amelyeken jól kiépített úthálózatuk is szerepel. Az augsburgi múzeumban ma is látható egy térkép, amelyen a hazánkban levő zalai—római utak is fellelhetők. ZALA VÁRMEGYE KERESKEDELME ÉS KERESKEDELMI UTJAI A Dunántúl délnyugati részén elhelyezkedő két megye, Zala és Somogy különleges szerepet töltött be egészen a XVIII. század, de még a következő század első harmadában is a terület közlekedésében és kereskedelmi életében. Kereskedelemre nézve kedvező a fekvése. Azon kívül, hogy az ország szélén fekszik — ami a nyugati és déli szomszédokkal való kereskedelemre is kedvező — három hajózható víziútja is volt: a Dráva, a Mura egyes szakaszai •— szabályozás előtti időben — és a Balaton. Amíg a Balaton és környékének mocsarai, illetve a Dráva holt-terében a Dunántúl leggyérebb úthálózata alakult ki, addig Zala megye a térség legsűrűbb úthálózatát mondhatta magáénak. Ez utóbbi jelentőségét emeli, hogy a maga korában fejlett posta és kereskedő úthálózatot jelentett, s ezeknek mint tényleges főközlekedési útvonalaknak jelentős csomópontja alakult ki Vas megye érintkezési vonalán, illetve Zala és Somogy határán, Nagykanizsa térségében. Már a XIII. században kelet áruival sok velencei és dalmát kalmár jött Magyarországra, Zára— Zágráb—Veszprém—Buda útvonalon, s ez az út megyénkén vezetett keresztül. Az „útvonal" ez időben mégcsak irányt jelzett, az érintett városok sorrendiségét, semmiképp sem valami kiépített utat az egyes állomáshelyek között. A XIV—

XV. században ezek a kereskedelmi útvonalak még bővültek. A XIII. században már úthasználati kényszer volt. A külföldi és a külföldre járó magyar kereskedőket kötelezték a kereskedelmi utak használatára, mert a kereskedelmi forgalmat a saját javára adóztató közhatalom csak ezeken az utakon járó kereskedők áruit tudta megfelelően ellenőrizni a vámokon keresztül. Az „álutak"-nak nevezett többi útvonalon közlekedő kereskedőket áruik elkobzásával büntették. Zalának fő kiviteli cikkei voltak: a balatonmelléki és a muraközi borok, a göcseji fa, sertés, szarvasmarha és a ló, gyapjú, bőrök, méz, viasz, hamuzsír, gubacs és gyümölcs. A megyében igen nagy volt a sertéstenyésztés és az ezzel való kereskedés, hiszen évenként több mint százezer darab került eladásra. Törökországból az ausztriai tartományokba a megyén át hajtották a disznókat és itt hizlalták fel makkon, amiben az erdők bővelkedtek. Ennek a kereskedésnek a központja Nagykanizsa volt. Amikor a kiviteli cikkek között a Balaton mentén termelt borokat is felsoroltuk, meg kell említenünk, hogy ott már a rómaiak is telepítettek szőlőt. A balatonmelléki borokat a stájerek és a Sopron, valamint Vas vármegyei németek (hienzek) vásárolták fel, s a Fertő mellékivel vegyítve — See Wein néven — árulták. A muraközi édes, de erős bort többnyire a stájerek vették meg. A megye behozatala gabona, só, vas, mindenféle közműipari termék és colonialis portékák voltak (gyarmati áruk). Az utóbbi kettőre legnevezete21