Karoliny Márton: Vas megye közútjainak története a Borostyánkő úttol az E-65 Európa útig. (Budapest, 1987)

Az útfenntartás és üzemeltetés eszközei

előtt a síkosság elleni védekezésben zömmel bérelt szállító, illetve szóró eszközök vettek részt jelentős költségráfordítással. A 70-es évek közepétől ezek a körülmények késztették az Igazgatóságot saját szállító kapacitása növelésére, SKODA és TÁTRA billenő tehergépkocsik beszerzésére. Ehhez járult az un. Csepel—Unicar program, amely 6—7 tonna teherbírású, billenőplatós gépjárművekből jelentett szállítókapacitás bővülést. A saját fuvareszközzel történő fuvarozás volumene a hosszú fejlődési folyamat alatt jelentősen megnőtt, de a teljességet nem éri el, sőt a gépjárműpark öregedésével ismét nagyobb mértékben válik szükségessé idegen szállítási kapacitások igénybevétele. PL: téli síkosság elleni védekezés céljából bérelt fuvareszközök. A bitumen-felhasználással kapcsolatos fejlődés A motorizáció ugrásszerű fejlődése szinte egyik napról a másikra aszfaltozott, de legalább portalanított pályát követelt meg, mert a makadám burkolatok a gépjárműforgalom számára nem feleltek meg. A megfelelő gazdasági és ipari háttér hiányában a hengerelt aszfaltburkolatok tömeges készítésére pedig még nem volt lehetőség. Egyedüli megoldást a hígított bitumenek — kezdetben az ,,F" jelű, később a ,,HB" jelű — alkalmazása jelentette. A hazai kőolajipar fejlődése, mindenekelőtt a nagylengyeli mező beállítása alapot teremtett a hígított bitumenek szükséges mennyiségű gyártásához. Hamarosan kifejlesztésre került a kipermetezéshez szükséges bitumenszóró berendezés, az un. „TIMSINA", amely gépkocsikra és traktor vontatású pótkocsikra egyaránt felszerelhető volt. A hígított bitumenek vasúti szállítása, illetve fogadása, lefejtése, felhevítése kezdetben komoly gondot okozott. A kezdeti, mondhatni kísérleti szakaszban előfordult, hogy földbe ásott gödrökbe eresztették a bitument, kézi me rege tő-eszközzel merték ki onnan, és vaskeretes 500—1000 literes fatüzelésű üstökben hevítették fel a kipermetezéshez szükséges hőfokra. A bitumenszóró berendezés kifejlesztéséig — és kisebb felületű munkákhoz azután is — még egy jó ideig az üstben felhevített bitument ún. szárny szivattyúval juttatták ki a burkolatra. Ez egy egyszerű kézi működtetésű szivattyú volt, két fő kellett a működtetéséhez. Az üst belső oldalára erősítve, a nyomócsonkra flexibilis hajlékony cső csatlakozott, kézi működtetésű szórószárral, melyet egy ember kezelt. Teljesítménye kicsi volt, a kijuttatott bitumen mennyiségét csak „szemre" lehetett szabályozni. A nagyobb arányú felhasználás a „ciszternák" kifejlesztéséhez veze81