Karoliny Márton: Tolnai utak. (1982)

Bevezető - V. A török hódoltság megszűnésétől a szabadságharcig

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG MEGSZŰNÉSÉTŐL A SZABADSÁGHARCIG Újjáépítés Tolnában A törökök kiűzése után, új honfoglalás indult meg Tolna vármegyében. Ezt a saját birodalmi érdekei szempontjából, az osztrák császárság indította be, viszont a császár seregei által elfoglalt magyar területeket, Jure belli" a fegyver jogán, a magáénak tekintette a bécsi kormány. Már 1686-ban, Budán kamarai felügyelőséget állítottak fel, ez fogott hozzá az igazgatás megszervezéséhez. A magyar vármegyei önkormányzati közigazgatás 1687ben, a megye főispánjának kinevezésével indult újjá, sok nehézséggel, az osztrák intézkedések elleni küzdelmekkel. Az első vármegyei közgyűlés Tamásiban volt, 1696 decemberében; ekkor már betöltötték az alispáni széket is, három szolgabírót választottak, Földvár, Simontornya és Dombóvár járási székhellyel. Lényegesen később, 1725-ben szervezték a negyedik, a Völgységi járást. Ez a megyei önkormányzat, reformkorszakig jórészt az osztrák egységesítő és elnémetesítő törekvésekkel szembeni ellenállást képviselte, sajnos gyakran, az ésszerű törekvésekkel szemben is. Az utak járhatóvá tétele Az utakkal szemben, már a felszabadító hadjáratok alatt érthetően a katonai kormányzat támasztott követelményeket. Járhatóvá kellett tenni az utakat, ehhez természetesen a beszállásolásokkal, rekvirálásokkal egyébként is tönkretett jobbágyságot vették igénybe. A hadseregek felvonulásait és futárok gyors mozgását lehetővé tevő utakat, elsősorban a Buda-eszéki utat kellett kijavítani. Jellemző, hogy az eszéki Dráva-hidak kijavításához kétezer munkást kívántak kirendelni Tolnából, mikor alig volt 1200 jobbágy és még az itteni hidak kijavításához sem jutott munkaerő. Mégis, a gyakran allentétes intézkedések dacára is másfél évtized alatt visszatért az élet a megyébe. Telepítés Az újjáépítésnek elsősorban a terület elnéptelenedése volt akadálya. Ezért indították meg a hatalmas szervezést igénylő telepítést, már 1700 elején, amikor Tolna lakosságát csupán 3-4 ezer főre lehetett tenni. Európa különböző területeiről áttelepült embertömeg itt aránylag gyorsan otthonra talált, megkezdte a földművelést és állattenyésztést, amihez a telepesek, a megmaradt magyar lakossággal szemben igen nagy segítséget kaptak. Az úgynevezett Jozefinusi népszámláláskor, 1787-ben már 133304 főt számláltak meg a megyében. Vízzel borított területek lecsapolása A fejlődés egy másik nagy akadálya a megye sík részének vízállásos, mocsaras, ártéri jellege volt. A Kapós, Sió és Sárvíz mentén 182 négyzetkilométer árterület volt, ami az utak használhatóságát, állapotát nagymértékben korlátozta. Az elárasztás mértékére jellemző, hogy a Kapóson, Taszártól a Sió torkolatáig csak öt helyen volt átjáró. A Sióval és Kapóssal egyesült Sárvíz, Szekszárdtól Bátáig, 30 km hosszan, 15 km széles elöntött területen kanyargott. Gerjen akkor nem a Duna partján volt úgy, hogy árvíz idején oda csak csónakkal lehetett bemenni. Súlyosbította ezt a Duna gyakran jeges árvize, ami a Sárköz közlekedését bénította meg. Ezt az állapotot, csak hatalmas vízszabályozási munkákkal lehetett megváltoztatni. Az első vízszabályozási tervet 1767-ben Bőhm Ferenc készítette. A

II. József rendeletére készített vízrendezési térképfelvételen, a tolnai részeken Vertics Ferenc, a vármegye akkori mérnöke működött közre. A rendezési munkák nagy egyénisége, neves mérnökünk, Beszédes József volt. Ő 1828-ban nagyvonalú tervet készített, a Grác és Kolozsvár közti hajóút megépítésére. A tervezett víziút a Dráva-Zala-Balaton-Sió-Sárvíz-Duna-Tisza-Körös-Szamos vonalon épült volna. Tolna számára felmérhetetlen előnyökkel. Megvalósulása esetén, Tolna gazdasága beláthatatlanul fejlődhetett volna. A tervnek, a kettős monarchia korában minden realitása megvolt. Beszédes József a vármegyének táblabírája is volt. A nagyvonalú víziút tervét 1839ben a vármegye közgyűlése is nagyra értékelte, bizottmányt küldött ki a „tiszta honszeretetből írt munkájában leírt csatorna" megvalósulását előmozdítani. A végrehajtott ármentesítéssel 86 ezer hold vált termőterületté, ugyanakkor a mentesített területen 75 millió köbméter tőzeg kitermelése vált lehetővé. Az útügyi szervezet A katonai igazgatás megszűntével, a vármegye faladatává vált az úthálózat gondozása, az erre vonatkozó rendelkezéseket a Helytartó Tanácstól kapta és a járási szolgabírókkal végeztette el a szükséges munkákat, természetesen a jobbágyok gyalog, vagy fuvaros közmunkájával. A közmunkákat Mária Terézia 1767. évi rendelete tette kötelezővé. Az ő uralkodása alatt írták elő, hogy a vármegyékben útfelügyelőket, mérnököket kell kinevezni, majd a Helytartó Tanács szervezetében építési igazgatóságokat állítottak fel. Tolna vármegye kezdetben a Pécsi Igazgatósághoz tartozott A Helytartó Tanács írta alő az útkategóriákat, eszerint országutak, kereskedelmi, posta- és vámutakból tevődött össze a megyei úthálózat. (Viae publicae, commerciales, postales, teleionales). Ezeken kívül községi és magánutakat tartottak nyílván. Az egyes községek munkaerejét a községi esküdt állította ki, a munka vezetésére szakember nem volt, legfeljebb egy-egy megyei hajdú. De hiányzott a közös akarat is az építésekhez, valahogy része lehetett ebben a nemzeti ellenállási szellemek is. íme, már 1786-ban utasították a Földvári Járás szolgabíráját, hogy csináltassa meg a községet az állami úttal összekötő „posta"utat, mintegy háromnegyed km hosszban. A szolgabíró nem épített jelentette hogy „az útnak kikövezése a dolgokjelenlegi helyzete szerint lehetetlen". Érthető, hogy II. József, mikor még trónörökös korában, 1768-ban beutazta az országot június 21-én, naplójában ezeket jegyezte fel: „A Tolna és Baranya megyei utakat megjavítás helyett tönkretétették, mert ott ezeket minden értelmes meggondolás nélkül létesítették és bár nem kímélték a termőföldet sem, hogy 10 ölre szélesítették az 16