Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története (Nyíregyháza, 1982)

2. A közúti hálózat fejlődése

2. A közúti hálózat fejlődése 2.1, Utakról szóló adataink a kiegyezésig (1867) A mai Szabolcs-Szatmár területére vonatkozó okleveleket a XIV. század első harmadáig átvizsgálva, bennük több helyütt utakra vonatkozó megjegyzéseket is találunk. A már említett, 1067 körüli, a szabolcsi vár alatt húzódó úton kívül 1272-ben Hodászról Kocsordra vezető nagy útról (magna via) szólnak, 1272—1290 között Anarcsról Papra, Jékéről Dögére, Kisvárdáról Fényeslitkére, a zempléni Isztrokról Gyürébe, s Papról Kisvárdába vivő útszakaszokat sorolnák fel. 1299-ben tűnik fel az Ajakról a nyírtassi templom előtt húzódó nagy út, 1319-ben a Nagyhalászba vezető út, s 1324-ben a Gyulaháza—Nyírtass közötti útszakasz (8). Bizonyára utak vezettek a forrásokban szereplő kocsordi, szamosszegi és ugornyai révekhez is (9). Ez a pár adat is arra utal, hogy a megye jelenlegi úthálózatának kialakulását —leszámítva az e században végrehajtott korrekciókat — a magyar honfoglalás utánra, az államalapítás századára kell tennünk, arra az időre, amikor már állandó szállásokról, településekről beszélhetünk. A megye legfontosabb középkori útvonalairól a XVIII. század végén, a XIX. század elején készült térképek adnak biztos támpontot (10). Beregben ilyen volt a Beregszászt Vásárosnaménnyal összekötő útvonal, (11) mely Beregsurányt, Marokpapit, Csarodát, Tákost érintve az ugornyai révnél vezetett át a Tiszán, vagy a Zemplénből, Ungból Lónyán, Mátyuson, Kerecsenyen, Tiszaadonyon, s az azóta elpusztult Bagón szintén az ugornyai révhez érkező út. Szatmár mai területén a kocsordi és kölesei utakat kell megemlítenünk. Az előbbi a Tokajból kiinduló és Szabolcs megyén keresztül haladó útnak volt a folytatása, mely Győrteleken, ököritón, Porcsaimán. Pátyodon át jutott el Csengéiig, itt egyrészt Komlód tótfalu, Pete és Daróc felé, másfelől Óvári, Vetés irányába ágazva érkezett Szatmárnémetibe. Míg a kocsordi út Szabolccsal, addig a kölesei út az északi, főleg a beregi részekkel, elsősorban Beregszásszal kapcsolta össze a szatmári tájat. Ez utóbbi Várinál átlépve a Tiszát, Becsen, Milotán, Csecsén, Kölesén, Fülesden, Vámosoroszin, Kisnaményon, Gacsályon és Zaj tán keresztül ért Szatmárnémetibe. Mint a megye gazdaságtörténetírója leszögezi, a forgalmat nemcsak az utak gyenge minősége gátolta e szakaszokon. Többfelé kellett hídvámot fizetni. A Tiszán és a Szamoson nem egy helyen csak hidak segítségével lehetett az egyik partról a másikra átjutni. Az ilyen helyen révbért szedtek. Másutt hajósok biztosították a továbbhaladást, ami szintén nem volt ingyen. A Túron meg olykor egy-egy palló, vagy malomgát állt az utas rendelkezésére, ami szintén nehézkessé és bonyolulttá tette a közlekedést (12). Szabolcs megyét két fontos közlekedési út szelte át. Az egyik a már említett kocsordi út folytatása volt, mely Mátészalkát, Nyírbátort, Nagykállót érintve az egykori Keresztúton (ma Kótaj) áthaladva érkezett a Tisza jobb partján fekvő Tokajba (13). Ennek Nyírbátor —Tokaj közötti szakaszát hívták a középkorban nagyútnak, sóútnak, mivel rajta keresztül szállították a Bihar megyei Szalacsról szekéren az északi megyék sószükségletét (14). Keresztút a nevét onnan kapta, hogy itt csatlakozott az Ungvárról induló, Kisvárdát is érintő, a Rétköz peremén futó útvonal a sóútba (15). A másik fontos útvonal a megye nyugati részét észak—déli irányban szelte át. Debrecenből indult, s Hajdúböszörményen, Nánáson, Büdszentmihályon áthaladva Tiszalöknél érintette a Tiszát, s az utas vagy itt átkelve, a Taktaközön, vagy Tiszaeszlárt, Tiszanagyfalut, Rakamazt áthaladóan jutott szintén Tokajba (16). A tokaji rév XVI. század közepi vámnaplói szerint az utóbbi kitérőt választották szívesebben (17). Még több, kisebb jelentőségű útvonalról, mint pl. a Debrecen—Nyírbátor közöttiről, vagy a Kisvárda—Révaranyosi (ma: Aranyosapáti) útról is megemlékezhetünk, (18) de leszögezhetjük, hogy Szabolcs-Szatmár megye 10