Közutak Hajdú-Bihar megyében (Nyíregyháza, 1989)

Történeti áttekintés - A hazai útügy őskora a felvilágosodás koráig

Történeti áttekintés A hazai útügy őskora a felvilágosodás koráig A céltudatos útépítést igazoló legősibb hiteles maradványok hazánkban a Római Birodalom korából származnak. A hagyomány szerint i.e. 753-ban alapított római királyság, majd köztársaság és császárság legnagyobb kiterjedését az i.sz. II. szd. elején, Traianus császár uralkodása idején éri el. Az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig, Európa déli és Afrika északi részére kiterjedő birodalom területe mintegy 3,3 millió négyzetkilométer, lakosainak száma pedig 70-80 millióra becsülhető. A római impérium része ekkor a Dunántúl — Pannónia — és az ország keleti része — Dácia. A határ északról a Duna és a Tisza, illetve ennek széles ártere miatt a Tiszától keletre húzódik. Közelítően talán éppen a mai Nyíregyháza-Debrecen-Makó vonal mentén lehetett a határ. A Római Birodalom mintegy 54 300 római mérföld, azaz kb. 80 000 km, elsődlegesen államigazgatási és katonai célokat szolgáló kiépített úthálózata jelentős településeket kötött össze (Sopianae, Aquincum, Savaria stb.). A kor kiemelkedő, máig is csodált útépítési alkotása az al-dunai Trajanus-út (épült i.u. 33103 között), valamint a Turnu-Severinnél épült állandó Duna-híd, amely 1056 m hosszú volt és 20 kőpilléren állott. A birodalom bomlása a III. évszázad elején részben belső társadalmi-gazdasági, részben külső germán és gót támadások hatására indult meg, amit a IV. században a nyugati és keleti birodalomra szakadás gyorsított. Végül i.u. 476-ban Romulus Augustusi, a nyugati birodalom császárát Odoaker testőre meggyilkolja, s a Római Birodalom germán királyságokra hullik szét. A birodalom bukását követő századok népvándorlásai a birodalom kultúráját, művészetét, építészeti és műszaki alkotásait szinte teljesen elpusztították. Elpusztultak vagy feledésbe merültek a kiépített utak is, hiszen a lovas vándor hordáknak nem volt szüksége utakra. A római kor útépítési és közlekedési kultúrájának emléket állítva két körülményt érdemes megemlíteni: 1. Az útburkolat alkalmazott szerkezete (1. sz. ábra), réteges felépítése, a kor technikai szintjét felülmúlóan tökéletes. Bizonyíték erre, hogy néhány feltárt szakasza kétezer év után is fennmaradt. Az utak kitűnő vonalvezetése is a római „mérnökök" tudását dicséri. 2. A római utak fenntartási szervezete is korát messze megelőzte. Az utak logikus osztályozása a használó és üzemelő szerint céltudatosan azok fenntartási kötelezettségének előírását is jelentette. Sajnálatos tény, hogy a római közúti kultúra pusztulása után évszázadok teltek el anélkül, hogy az útépítésben a rómaihoz hasonló burkolatszerkezet alkalmazására sor került volna. A Tiszántúlt, s benne szűkebb régiónkat, a Hajdúhátságot, a Nyírséget és a Hortobágy vidékét a római közutak elkerülték. A birodalom keleti tartományát, Dáciát az al-dunai Traianus-út kötötte össze Rómával, de egyben biztosította az erdélyi sóés aranybányák védelmét. A népvándorlás viharának századaiban több nép jutott el és telepedett meg a Tiszántúlon, hogy rövid időn belül ismét eltűnjön a történelem színpadáról. A gepidák, szarmaták, hunok, avarok jelenlétét számos ásatásból előkerült lelet igazolja. A tiszántúli avarokat a IX. század elején a bolgár kán igázta le, valószínűsíthető tehát, hogy a Tiszántúl a IX. században bolgár fennhatóság alatt volt. A Tiszántúlon a bolgároknak csak katonai ellenőrző pontjaik lehettek, ám a leigázott avar lakosság így is elszlávosodott. A honfoglalás magyarjai ezért szláv nyelvet beszélő népességet találtak a Kárpát-medencében. A honfoglaló hét magyar és három kabar szövetségben élő törzs a Kárpát-medence síksági részeit foglalja el. A helyfoglalásban bizonyára szerepe volt az utaknak, amire Anonymus krónikája is utal: Halics (Galícia) területén egykorvolt orosz fejedelemség ötezer főnyi parasztja és nyilas vitéze a Havas (Kárpátok) erdein keresztül, Ung határáig utat építettek a honfoglaló magyarok számára. Az első, közutat is említő írásos emlék a Székesfehérvárról induló hadiútról beszél. Ez az út Zágrábig vezetett, majd később Dalmáciáig vitt. Egy másik hadiút Budáról Szolnokon át Debrecenbe vezetett. Debrecen nevét említő első írásos okmány a Váradi Regestrum 1235. évből keletkezett („Villa Debrezun"). A Debrecenben feltárt három honfoglaláskori sír igazolja, hogy itt a honfoglalás idején települések lehettek. A Tocó-patak mentén volt települések (Lomb, Macs, Poroszlótelke, Fegyvernek, Ondód stb.) sűrűsége is ezt a feltételezést indokolja. A Tiszántúl, azaz Bihar vármegye északnyugati része, amelyet ugyanúgy Nyírnek neveztek, mint az ettől északra fekvő Nyírséget, hatalmas területeit foglalták el a mocsarak. (2. sz, áőra)Ev'\zes, mocsaras területekből — melyek tulajdonképpen még a Tisza árterületei — emelkedett ki a Nyírség és a Hajdúhát, biztonságot jelentve a létrejövő településeknek. Ilyen földrajzi viszonyok mellett érthető, ha hosszú századokon át a közlekedés súlyos nehézségeket jelentett: esős évszakban a vízborította, sáros területeken, száraz időszakban a futóhomokos vidéken voltak járhatatlanok az utak. Ennek ellenére fokozatosan kialakultak a kereskedelem só- és vá-