Utak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1998)

A Tiszántúl tájegységei

A Tiszántúl Közigazgatás tekintetében a Tiszántúl északi felén Szabolcs, Szatmár, Bihar és Békés vármegyék osztoztak. Szabolcs vármegye területe a Debrecen-Püspökladány vonalig húzódott, ámbár az e területre eső Debrecen város birtokai nem tartoztak szabolcsi fennhatóság alá. Szatmár vármegye területe a Szamos és Kraszna völgyét foglalta el, Nagykárolytól Szatmárnémetiig. Bihar vármegye, amely ekkortájt az ország egyik legnagyobb területű vármegyéje volt, a fent említett vonaltól keletre húzódó területek gazdája volt, Debrecen birtokterületeit kivéve. Ezt az állapotot szünteti meg az a közigazgatási reform, amely 1876-ban létrehozta Hajdú vármegyét. Ez a megye alapvetően a „Hajdúkerület" önálló státusának megszüntetésével, ezen és a nagyobb részben Szabolcs és kisebb részben Bihar egyes területeinek hozzácsatolásával lett kialakítva, Debrecen székhellyel. Ezzel egy időben lesz Nyíregyháza az új Szabolcs megyei székhely, a korábbi Nagykálló helyett. E tájék földrajzi jellegét, egészen a folyók XIX. századi szabályozásáig, a Tisza szabta meg, amely évszázadok óta, kilépve Tokajnál az Alföldre, rendszeresen elöntötte a teljes Hortobágy-völgyet, Polgártól le egészen a Körösök vidékéig. E vidéknek legalacsonyabban fekvő területei a Hortobágy-völgy mellett, a Püspökladánytól Pocsajig húzódó vonaltól délre eső terület volt. Ezek a területek, a Tisza kiöntései miatt többnyire a teljes esztendő időtartama alatt víz alatt állottak, csak egyes kisebb területek, a „hátak" állottak ki a vízből, éspedig a Zsáka, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Körösladány ármentes szigetsora. A Debrecentől Nyíregyházáig húzódó vonaltól keletre elterülő magasabb fekvésű nyírségi, homokos területek mindig mentesek voltak az áradásoktól. Magasabb fekvésük miatt ugyancsak száraz területek maradtak a Balmazújváros-Görbeháza-Polgár és az előbb említett debrecen-nyíregyházi vonal közötti területek. A Hajdú vármegyén kívül eső tájegységekről itt nem szólunk, a Hajdú megyeiekről a következőket jegyezzük meg. A Hortobágy „Debrecen városa területéhez tartozik, amely összesen valami 15 négyzet-mérföldet foglal magában. A Hortobágy patak mellett terül s bővelkedik mocsárokban, lápokban és tavakban, melyek mindenféle vízi növényekkel és náderdőkkel borítvák s számtalan vízi madárral népesítvék", írja a korabeli szerző. „Tökéletes síkság ez, tájegységei az Alföld legegyhangúbh tájegysége", ahol „a Tisza egykori medrében kisebb patakok folydogálnak" (Kösely, Kadarcs, Hortobágy, Pece-ér stb.). Az egész Hortobágy mélyen a Tisza árvízszintje alatt fekszik (a XIX. sz. folyamán). Ezért a Tisza áradásai, amelyek Tiszadob környékén buktak ki a mederből, elöntötték az egész Hortobágyot, s a Hortobágy folyón keresztül a Tisza vize eljutott a Berettyóig, illetve a Körösökig. A Hortobágy tájegységtől keletre nyúlik el észak-déli irányban a hajdúsági hátság, vagy egyszerűen Hajdúhátság, amelynek felszíne a Hortobágyénál valamivel magasabb, vastag löszréteggel fedett. Ennek következtében ez a tájegység nem szenvedett az áradásoktól. Ez a hatalmas lösztábla a „Tokaj-Balmazújváros-Derecske vonaltól keletre" terült el, s „a Tisza, Bodrog, Szamos, Kraszna és a Berettyó úgy körülvették széles árterületeikkel és mocsaraikkal, hogy valóságos szigetté tették". A táj felszínéről a földrajzkönyvek a következőket írják: „Északi részén deflációs laposok, futóhomokakkumulációk, szélbarázdák és garmadák, délfelé pedig eróziós völgyek, melyek a régi Tisza-meder maradványai, valamint 5-10 m magas kunhalmok" teszik változatossá. A tájegység legalsó pontja Szoboszló és Derecske. A Nyírség „domborzati szigete 20-30, helyenként50 m-re emelkedik ki a környező ártéri síkságból (...) geológiai képződménye a futóhomok, melynek vastagsága néhány cm-től 30-32 m-ig terjed (...). A táj legmagasabb pontja Nyírgelse határában van, a 183 méteres Hoportyó". Felszínén szélbarázdák, maradékgerincek, homokfelhalmozódások, deflációs mélyedések és folyóvölgyi maradványok egyaránt megtalálhatók. A területnek mintegy a felezővonalában van a vízválasztó, s innen a délre folyó vizek a Berettyóba, az északra folyók pedig a Krasznába ömlenek. A tájék talajvízszintje sok helyen oly mértékben lesüllyedt, hogy a korábban volt láprétegekés az e tájra oly jellemző nyírfák szinte teljesen eltűntek. Ezzel együtt a korábban volt gazdag erdőségek is jelentősen megfogyatkoztak, s helyükön csak a Nagyerdő, a Gúthi-, Fényi-, Cserestb. erdők maradtak meg. A Sárrét e tájéknak talán legmélyebben fekvő területe, ahová a Berettyó eljutva teljesen elveszítette a medrét, és széles láppá, mocsarakká, vizenyős rétekké vált. Itt tehát „a Berettyó és a három Körös által bezárt háromszög alakú területen, az Erdélyi Középhegységből az Alföldre kilépő folyók (...) e rossz 29