Győr-Sopron megyei utak története (GYőr, 1987)

Megyéink középkori úthálózata

MEGYÉINK KÖZÉPKORI ÚTHÁLÓZATA A középkort Európaszerte az útkényszer jellemezte. Ebből a szempontból a magyar középkort két korszakra oszthatjuk. Az első korszakban, mely a tatárjárásig tart, csupán az utak végpontját határozza meg a törvény, míg a másodikban, melynek a mohácsi vész vet véget, már az útirányt is megszabja az uralkodó. Közlekedésföldrajzi szempontból is külön kell választanunk ezt a két korszakot, mert amíg az elsőben Esztergom az utak végcélja, addig a másodikban Buda. Amint azonban a középkori adatok bizonyítják, ez inkább csak a nagyobb utakra vonatkozik. A kisebb jelentőségű „országutak" jóformán az egész középkoron át ugyanazok. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy azonosak a középkori utak a maiakkal. Kevés olyan korszaka van a gazdaságtörténetnek, melyre nézve annyira eltérőek a vélemények, mint éppen erre a korra vonatkozólag. Különösen áll ez két dologra: a hazánkon keresztülmenő keleti kereskedelemre és Esztergom árumegállító jogára. Legforgalmasabb és legismertebb a Bécs felé vezető főútjaink csoportja. A nagy szerepet játszó dunai hajóút mellett három szárazföldi utat ismerünk: a hainburgit, a bruckit és a sopronit. Az első Neszmély és Szőny városok, valamint Fizegtő vámjain és Gönyű városon át vitt Győr felé. A második út Óvárnál ágazott ki az előbbiből és Zurány városon és Bruckon át vitt ki Bécsbe. Óvárnál a Lajta egyik ágán kelt át. A harmadik út Győrnél ágazott el és az ikrényi vámon, valamint Csorna városán át Sopronnak tartott. Csupán egy főút szelte át a Dunántúl területét a tatárjárás előtti korban, anélkül, hogy Esztergomot érintette volna. Ez volt az osztrák történeti és földrajzi irodalomban jól ismert Bécs—Bécsújhely—Sopron—Körmend— Pettau vonal, mely a Semmering-út használatba vétele előtt a becs—velencei forgalom fővonala volt. Tisztán tranzitforgalma lévén, nem esett az útkényszer alapjául szolgáló törvény hatálya alá. Bécsből Bécsújhelyen és Nagymarton városán át ment az út Sopron város vámjához. Sopronból Nyék és Haracsány vámján, Kőszeg városán, Szombathely város vámján és Körmend városán át a Rábához ér, melyen átkelve, egyesül a fejérvár-pettaui úttal. A tatárjárás után IV. Béla az ország várvédelmét tartván szem előtt, megalapítja Budát. Az új város negyven év múlva már versenytársa Esztergomnak, száz év múlva pedig már jelentéktelen városkává törpül mellette a régi főváros. Ennek a szinte amerikai ízű fejlődésnek főoka az útkényszer. Ez ugyan Esztergomnál is megvolt, de amíg a régi fővárosnál hosszú fejlődés kellett ehhez, addig Buda ezt privilégium formájában egyszerre megkapja. Ez valószínűleg még IV. Béla uralkodása latt történt. Oklevelünk, sajnos nem maradt fenn, mely erről tanúskodik, de Károly Róbert 1336. évi oklevele a brünn— budai út szabályozásánál világosan utal erre. Ezt az útkényszert későbbi királyaink is annyira tiszteletben tartották, hogy az annyira pártfogolt nagyszebenieknek és pozsonyiaknak is Budán át kellett a tengerhez járniok. Csak amikor olyan nagy lesz a győr—budai út forgalma, hogy az erdélyi és moldvai marhák Budán át Bécsbe való hajtása akadályozza azt, engedi meg 1372-ben Nagy Lajos a Bécs felé menő szebenieknek Buda elkerülését. Főbb útvonalak a középkorban W. Neustadt JV Főutak a tatárjárás előtt Mindkét korban egyaránt fontos főutak Főutak a tatárjárás után 16