Hidak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1996)

Simonyi Alfonz: Közlekedés a lápok között a XVIII. sz.-ban

KÖZLEKEDÉS A LÁPOK KÖZT A XVIII. SZ.-BAN csak a vizeket ismerő pákászok vezették, mert előfordulhatott, hogy elnyelte a mocsár. Erről született a Sárrét-széli falvakban az erre jellemző vers [7]: „Azért nem megyek szekéren, Mert elakadok az éren. Beleragadok a sárba, S nem jutok el a vásárba." Némely sárhajón nádkunyhót is építettek. A csapadékosabb években bodonhajókon lehetett eljutni Nádudvarról Ladányba, vagy Földesről a Sárrétszéli falvakba. Különlegesek voltak a sárréti „bürühidak", mint ahogyan azok voltak kotús útjaik is, „amelyek kerülgették, oldalogták a mocsarakat és az ártereket szegélyező gátakon kanyarogtak..." Az utak töltése „az árterek zsombékjaiból, kotúból..." voltak készítve. A bürühidakat a széles vízállások sekélyes medrébe építették: a mocsárba vert facölöpök közé nádat fektettek és döngöltek. A korabeli közúti közlekedés - még a XIX. sz. elején is - csaknem életveszélyes vállalkozás volt. Különösen veszélyes volt a pest-debreceni útnak Karcag és Kisújszállás közti útszakasza [8], A Sárréten további észak-déli útvonalak alakultak ki a Sárrét pereméig érve, Szentmártonon, illetve Újfalun végződve. Ilyen volt a Tépe-Derecske-Debrecen útvonal, amely Újfalu északi széléről indult, ahol a falut körbeölelő vizenyős lapályon át egy kis fahíd vezetett át. S végül Újfaluból nyugatra is vezetett út - ez a későbbi kolozsvár-pesti út - amely Földesen át Bárándra, s onnan északról megkerülve a Ladány körüli mocsarakat, északkelet felől érte el Ladányt. A Torda-Rábé-Bajom-Udvari vonaltól délre út egyáltalán nem volt. A Hortobágy völgye is szegény utakban. Egyetlen távolsági út szeli át kelet-nyugati irányban: a Debrecen-Balmazújváros-Csege útvonal, amely Pestre vezetett. Ezen az útvonalon, a Hortobágy folyón volt egy fahíd. A Hortobágy puszta egykor nem volt egységes nagy puszta, „...hanem a puszta különböző részeit külön névvel nevezték. így volt Ohat, Zám, Máta, Papegyháza, Kis-Hort, Angyalháza stb. puszta" [9]. Csegét királyi írásos oklevelek 1461-ben említik első ízben, amely a megye egyik legősibb vámszedő révje, már 1472-ben vámszedési jogot kap. A rév a kezdetekben nyilvánvalóan egyszerű ladikos-hajós jármű, s csak a XVIII/XIX. sz. fordulóján lesz nagyobb alkotmány, amely már szekeret is át tud a folyón szállítani. A faluvégen működik a rév, s a túlsó parton, végig a part mellett vezet az út Ároktő faluba s onnan tovább Hatvan felé. A Hortobágy folyón ez időben kisebb fahidak is találhatók. Ilyenek: a Szandalik-puszta szélén, az egyik az Újvárosra vezető útban, a másik ettől északra, a Margita felé vezető úton, a Máta-pusztán, a hortobágyi csárdánál, valamint az Ágota-pusztánál lévő. Ezek Debrecen szabad királyi város kezelése alá tartoznak. Egy 1783-ban Kovács György hites mérnök által elkészített jegyzék szerint [14] ezek: 1. a Hortobágy-Mátán lévő, hossza „41 ölek és 3 lábak" (azaz 78,7 m.), a szélessége pedig „5 ölek" (tehát 9,5 m), 2. a nagyiványi úton az Árkoson egy 7 öl és 3 láb hosszú, vagyis 14,2 m hosszú és 2 öl és 4 láb, azaz 5,0 m széles híd, továbbá 5 híd, melyek hossza 4,1-8,8 m között, szélességük pedig 4,1-5,4 m között változik. Megtudható e táblázatból az is, hogy magában Debrecen városában is van 35 fahíd s hosszuk 1 és 5 öl, azaz 1,9 és 9,1 m között változik. A leghosszabb a debreceni Nagyhíd, amely a Nagytemplom és a Szent Anna utca sarkánál volt Fehérlő vendégfogadó között húzódott, végig a Piac utca középvonalában. E Nagyhíd hossza 322 öl, azaz 610 m és szélessége 3 öl, 2 láb, tehát 6,3 m volt. A vízjárta, mocsaras víz ölelte földeken földművelésről csak szerény mértékben lehetett szó. A másik kenyérkereső munka volt a vízinövények, a nád és sás feldolgozása, ami számtalan embernek biztosította a betevő falatot. 21