Hidak Bács-Kiskun megyében (1999)

Hidak, töltések, révek (dr. Bárth János)

HIDAK, TÖLTÉSEK, REVEK A vasút megjelenése előtti kor közlekedését vizsgálva a két folyó között, érdekes megállapításokat tehetünk. A XIX. századi folyószabályozások és mocsárlecsapolások előtt a kanyargó Dunát és Tiszát mély fekvésű, széles árterületek kísérték. Szekérnyelő mocsarak és kerékakasztó homokbuckák A Duna- és Tisza-ágak között, a hatalmas árterület kimagaslóbb szárazulatain falvak és mezővárosok sokasága húzódott meg. A folyó menti települések legtöbbször nagy múltra tekinthettek vissza. A honfoglaló magyarok szívesen hozták létre ún. téli szállásaikat a Duna és a Tisza közelében. Ezek a téli szállások a X-XI. században falvakká formálódtak. A Pesttől délre húzódó Duna-szakaszon például Árpád fejedelmi törzse hozta létre téli szállásait. A Taksony, a Tass, a Fájsz, a Kalocsa és a Bogyiszló helynevek a Megyer törzs hajdani jeles személyiségeinek nevét őrzik. A vizek közötti élet sok bajjal, nehézséggel járt, de háborús időkben előnyt is jelentett. A Duna és a Tisza árterületének falvai közül sok túlélte a hadak pusztításait, és a honfoglalásig visszanyúló folytonossággal dicsekedhet. A vizek közé települt falvak és mezővárosok lakói, ha a szomszédos, illetve a hasonló sorsú távolabbi települések lakóival akartak kapcsolatba kerülni, kénytelenek voltak vizes, mocsaras tájon utazni. Erre kényszerült az idegen utas is, ha a Duna vagy a Tisza árterületére vezérelte a sorsa. A nagy folyókat kísérő vízjárta, mocsaras területeken fölöttébb kockázatos vállalkozásnak számított a szekérrel való közlekedés. A helyiek, a tájat jól ismerők száraz időben úgy-ahogy elboldogultak. Kerülgették a nádas laposokat, palékat. Igyekeztek a magasabb földhátakon haladni. Az idegen utas szekere azonban könnyen beleragadt a tengelyig érő vizes kátyúkba. XVIII. századi perbéli vallomásokban olvashatunk arról, hogy a dunaszentbenedeki révet nagy vizek idején úszva közelítették meg a lovas kocsik.[l] A magyar néprajzkutatók a tiszántúli Sárrét tájáról örökítették meg a széles, sekély vízállások nádkévékből rakott és cölöpsorokkal összetartott átjáróit, a bürühidakat.[2] Efféle mesterséges átjárók és töltések a Duna és a Tisza nagy árterületein is segítették a közlekedést. A mélyebb vízfolyások fölé pedig a falvak népe fából hidakat épített. A folyó menti tájak lakói számára a csónak jelentette a legfontosabb közlekedési eszközt. A szabályozott folyók XX. századi világához szokott ember vélekedésével ellentétben, a csónak elsősorban nem a túlsó partra való átkelést tette lehetővé, hanem a folyók mellékágaiban és a köztük elterülő nádasok, vízállások útvesztőiben való közlekedést segítette. A gyakori árvizek idején az elöntött falvak házai között is csak csónakkal lehetett közlekedni. A Kalocsa - Baja - Szekszárd közötti Duna tájon a falvak lakói gyakran lóval és csónakkal indultak el hosszabb útra. A mélyebb vizű Duna-ágakon és a nádasok között meghúzódó vízállásokon az utas csónakkal haladt és lova a csónak mellett úszott. A vizek közötti magasabb fekvésű útszakaszokon a ló húzta a sárban csúszó csónakot.[3] A két víz közötti "szárazföldi", de fölöttébb sáros rövid útszakaszt, ahol a csónakot vontatni kellett, legtöbbször átal-vonyónak nevezték és földrajzi névként emlegették. [4] Az elhasználódott csónakot általában keresztben kétfelé vágták és a 17