Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6., 2007)

II. FEJEZET: A BUDAPESTI DUNA-HIDAK KÍÉPÜLÉSE

DANUBIUS ieliae Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története nál ez általában szokásos volt. A Lánchíd későbbi átépítése során végzett vizsgálatok is megerősítették ezt a tényt; ugyanis, míg a régi lánchidakat általában 180-200 kg/m

2 mozgó terhelésre és 1200 kg/cm

2 megengedett feszültségre tervezték, addig Clark négyzetlábanként 50 font, azaz 244 kg/m

2 mozgó teherrel számolt és a keletkezett legnagyobb feszültség a láncokban csak 1100 kg/cm

2 volt. A pályaszerkezetet öntöttvas kereszttartók hordták, és ezek kerültek függesztőrudak segítségével, a láncok csuklópontjaira. A pályaszerkezet fából készült, a merevítést, szolgáló szerkezetet Clark rácsos Howe-tartókból tervezte. Megjegyezzük még, hogy Clark tervrajzai — habár modoruk elütő a mai idők műszaki rajzaitól - igen gondosan, aprólékosan és szépen kidolgozott munkák, amelyek a modern idők szakembereiből is csodálatot és elismerést váltanak ki. A hídépítésre vonatkozó szerződés megkötése előtt az új híd ellenségeinek még egyszer alkalmuk nyílt a híd ügyének veszélyeztetésére. Hangoztatták, hogy a híd építését nem a hazafiasság, hanem csupán a Sina-bankház nyereségvágya szorgalmazza. Követelték, hogy az időközben Hoffmann és Maderspach ruszkabányai vasgyárosok által készített tervet fogadják el kivitelre, ami végeredményben a tőkét az ország határain belül tartaná. Nógrád vármegye közgyűlése köriratban tiltakozott a híd építése ellen. Maderspach és Hoffmann, ruszkabányai vasgyárosok 60 öles nyílású ívhidat terveztek és ajánlatukat eljuttatták a nádorhoz. A Maderspach-féle ívhidak közül az első már 1833-ban felépült Lúgoson, de lényegesen kisebb nyílással. Utána, valamivel nagyobb volt a herkulesfürdői, 40 m nyílású Cserna-híd. Bár ennél nagyobb hidak terén tapasztalataik nem igen voltak, a tervezet mégis komoly veszélyt jelentett a megvalósulás előtt álló új híd ügyére. A Széchenyi elgondolásaival szemben állók jó része Maderspach tervezete mellé állott, amikor az 1838. augusztus 3-án pályázatát benyújtotta a nádornak. Fő érveik voltak: 1. belföldi gyártmányok felhasználása s így a hazai ipar támogatása; 2. honfitársak támogatása; 3. olcsóság. Széchenyi is felismerte a veszélyt, amint Sina Györgyhöz írott egyik leveléből is kitűnik: „Ez a Hoffmann és Maderspach önnek, vagyis inkább az ügynek végtelen veszélyes lehet ... Vajon hiszi-e ön, hogy az országos küldöttség ezeknek az argumentumoknak ellent tud állani, amikor csupán és egyedül az általános közvélemény után igazodik?" 34