Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

A kiegyezéstől a rendszeres úthálózat kialakulásáig (1868–1890)

A kiegyezéstől a rendszeres úthálózat kialakulásáig (1868—1890) Az útügyi adminisztráció 1867 után, az 1890. évi I. te. megalkotásáig lényegében az abszolutizmus korszakában történt rendezés szerint maradt fenn. Eszerint az utakat továbbra is három osztályba sorolták: 1. állami utak, amelyeket az állam költségén építettek és tartottak fenn (56. kép); 2. országos utak, amelyek megyei elnevezést kaptak, ezek építéséről és fenntartásáról a vármegyék az országos közmunkából és annak váltságárából gondoskodtak; 3. községi utak, amelyeket a községek az 1871. XVIII. te. és az 1886. XXII. te. rendelkezései alapján a községi közmunkával építettek és tartottak fenn. Az 1867-ben történt kiegyezés után Magyarország területén összesen 693 mérföld utat vettek át az állami közutak hálózatába. A horvátországi állami közutakat a magyar és horvát kormány ezirányú megállapodása után 1870-ben vették állami kezelésbe. Az átvett utak hossza 58,5 mérföld volt, ami több, mint az abszolutizmus korában a horvátországi állami utak hossza. A felelős magyar minisztérium megalakulásakor az útügyi igazgatás a Közmunkaés Közlekedésügyi Minisztérium hatáskörébe került. A minisztérium az útügyi igazgatás megszervezése terén visszatért az abszolutizmusnak a magyar részen bevezetett rendszerére és már 1868-ban 46 áltamépítészeti hivatalt, s ezek felett a minisztériumban 5 középítészeti felügyelői státuszt szervezett. A horvát-szlavónországi 6 hivatalt pedig 1870ben szervezték meg. A vármegyék műszaki szolgálatának ellátására a vármegyei közigazgatás keretében megyei mérnöki hivatalokat hoztak létre. 1875-ben a magyar katonai határőrvidéket is polgárosították, s ezzel 40 3/8 mérföld utat vettek át állami kezelésbe. Ebben az évben tértek át a közutak hosszának mérföldekben kifejezett méréséről a kilométer számításra. Már a kiegyezés évében jelentkezett a vasúti hálózat fejlesztésére irányuló törekvés a közutak rovására. Ez érződött az 1868. évi állami költségvetésben foglalt azon tervben is, amely az állami utakat vámszedési jog engedélyezése mellett a vármegyéknek adja át. Ezt a tervet többek között a Magyar Mérnök és Építész Egylet is az utak közgazdasági jelentősége lebecsülésének tekintette, s ezért a kormányhoz intézett emlékiratában kifejtette a jó úthálózat fontosságát, és rámutatott arra, hogy a vasutak nagy része a közutak hiánya folytán az évnek nagy részében hozzáférhetetlen, és hangsúlyozta az úthálózat fejlesztésének szükségességét. A közbelépés eredményes volt, mert az említett tervet nem hajtották végre. A kérdés mégsem jutott nyugvópontra, mert a vasútépítések 1870-ben történt fellendülésének idején egyesek úgy látták, hogy a közutak elvesztették közforgalmi jelentőségüket, mert a tömegáruk szállítására sokkal alkalmasabb, gyorsabb és olcsóbb szállító eszköz a vasút, és ezért a rendelkezésre álló erőforrásokat a gazdasági élet fejlődését eredményesebben szolgáló vasútépítésekre kívánták felhasználni. Ez a felfogás téves, mert olyan hatalmas szállító rendszer, mint a vasút, igényli a közúti kapcsolatot, úthálózatot. 53