Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Útügyeink a török kiűzésétől a reformkorig (1686–1825)

Útügyeink a török kiűzésétől a reformkorig (1686—1825) Buda visszafoglalása után néhány évvel Magyarország régi területei felszabadultak a török alól. Az osztrák császárok, egyben magyar királyok, Magyarországnak a birodalomba való integrálására törekedtek. Ezt úgy valósították meg, hogy közben nem erősödhetett az ország egysége. Gyakorlatilag és leegyszerűsítve: Erdélyt, mint fejedelemséget (1765-től nagyfejedelemséget) közvetlenül az uralkodó alá rendelték. Jogilag és közigazgatásilag külön állt Magyarországtól. A Horvát—Szlavón—Dalmát Bánság a magyar törvényhozásban résztvevő, külön közigazgatási egység lett. Az ország déli részét — az Adriától Erdélyig terjedően — katonai határőrvidékké szervezték külön közigazgatással. Magyarország többi területe a Partiummal önálló közigazgatási és közjogi területként a Habsburg Birodalom része lett. Az útügyet egységessé tevő központi intézkedések a birodalom érdekét szolgálták, azonban mégis különbség volt az erdélyi, a magyarországi stb. területek útjainak fejlődése között Az utak és a vámok ügyét Magyarországon és a Horvát Bánságban az 1723-ban alakított Helytartótanács intézte. A török kiűzése, a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc után a közlekedés helyzete rendezetlen volt. Ezért a Helytartótanács összeírta a vámhelyeket, s csak azokat hagyta meg, amelyeknek a tulajdonosa a vámjövedelemből utat, vagy hidat tartott fenn. Mindezt szigorúan ellenőrizte. Ugyancsak rendet teremtett a közlekedési eszközök használatában. A pozsonyi szekér tengelyméretét tette kötelezővé, hogy a keréknyomok egységesek legyenek. Elrendelte, hogy az utak mentén lévő fákat úgy vágják ki, vagy úgy ültessék, hogy két jármű egymás mellett elférjen. Intézkedett, hogy az utakat azok tartsák fenn, akiknek haszna van belőle. Ezek rendszerint a környező települések voltak. A szabad királyi városok önállóan gondozták az útjaikat, hídjaikat. Ez tehát olyan közlekedéspolitika volt, amelynél figyelembe vették a megyék igényét, az ország és a birodalom katonai és gazdasági szempontjait. A megyék érdeke nem mindig esett egybe az uralkodó érdekeivel, amelyek a következők voltak: • a katonaság gyors mozgathatósága, • a kincstári monopóliumot képező sószállítás biztosítása, és • a postaszolgálat fenntartása. III. Károly (1685—1740) volt az első király, aki műszaki követelmények szerint építtetett utakat. Ennek kiemelkedő példája az ún. Károly-út, amely a horvátországi Károlyvárost (Karlovac) kötötte össze az Adria-tengerparti Buccarival és Portó Ré-vel. Az 1725-ben kezdett útépítés csak Mária Terézia uralkodása alatt fejeződött be. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt (1740—1780, 1780—1790) Magyarország és Erdély ipara és kereskedelme olyan mértékben és úgy fejlődött, ahogyan a birodalom változó érdekei lehetővé tették. A mezőgazdasági termékek és a bányászati áruk külkereskedelmében a nyersanyagok kivitele volt jelentős. A behozatal pedig főképpen a késztermékekre szorítkozott. Rendkívül nyomasztó volt a közlekedés elmaradottsága, amin mindkét uralkodó javítani kívánt. Mária Terézia rendelt először mérnököket a megyékhez az útügy irányítására. 23