Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Az úthálózat fejlesztése az első ötéves tervben (1950–1954)

Ezeken kívül még számos államilag ellenőrzött gyalogrév szolgálta a közúti forgalom lebonyolítását. Ezeknek forgalma 1954-ben kerekeit 4 700 000 személy, 390 000 db jószág és 760 000 db jármű volt. Ezek a forgalmi adatok bizonyították a révközlekedés fontosságát és a révek fejlesztésének szükségességét addig is, amíg a folyóinkon a folyamatos és biztonságosabb közlekedést szolgáló hidak megépíthetők. Ebben az időben a révekhez vezető utak összes hossza 160 km, amelyből csak kereken 50 km van kiépítve, a többi 110 km földút. Kőbányák Az útépítési és útfenntartási munkák egyik legnagyobb mennyiségben használt anyaga a kő. Ezért röviden még a kőellátottság kérdésére is ki kell térni. A

II. világháború az ország kőszükségletét erősen növelte. A megnövekedett igények kielégítésére a kőbányákat továbbfejlesztették, és a termelés a háború alatt évről évre növekedett. Közútjaink az igen erősen megnövekedett háborús forgalom következtében annyira megrongálódtak, hogy helyreállításukhoz nagy mennyiségű kőanyagra volt szükség. A hároméves terv beruházási hitelkerete nagyobb arányú útépítési munkálatokat nem tett lehetővé, mégis az útépítési és útfenntartási munkákhoz szükséges kőmennyiséget a kőbányák az akkori nehéz viszonyok között alig tudták szállítani. Az első ötéves terv már a kőbányák termelésének olyan nagymértékű növelését követelte, amelyet csak új kőbányák létesítésével és a meglevő kőbányák korszerű fejlesztésével lehetett teljesíteni. A korszerű burkolatok építése nagy mennyiségű osztályozott szemszerkezetű, kétszer rostált, pormentes zúzalékot kívánt. A megnövekedett mennyiségi és minőségi igények kielégítésére rendezték be a Dunántúlon az tussal bazallbányát, amely a legkorszerűbben berendezett és legnagyobb teljesítményű kőbányánk lett. Ezenfelül korszerűsítették a nógrádkövesdi, szobi és tállyai kőbányákat. Az 1948. évben a kormány elrendelte a magántulajdonban levő kőbányák állami kezelésbe vételét és a kőbányák feletti felügyeleti jogkört a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumra ruházta. Ezt a jogkört az említett minisztérium 1952. január hó 1. napjáig látta el, amikor a kőbányák az akkor megalakult Építőanyagipari Minisztérium hatáskörébe, ennek megszűnésekor pedig az Építésügyi Minisztérium felügyelete alá kerültek. 1954-ben a következő nagyobb kőbányák voltak üzemben: • Bazaltbányák: uzsai, sümegi, sághegyi, zalahalápi, diszeli, nemesgulácsi, badacsonyi, somoskői, bagókői, sümegprágai és bazsi. Ez utóbbi három kőbánya útfenntartó vállalati, míg az előzők kőbányaipari kezelésben voltak. • Andezitbányák: Szentendre—dömörkapui, dunabogdányi, szobi, nógrádkövesdi, recski, tállyai, tokaj—szarkadűlői, tokajpatkói, erdőbényei, sárospataki, visegrádi, komlói, Sátoraljaújhely—némahegyi, boldogköváraljai, aranyosi és pincepataki • Diadázbánya: szarvaskői • Fonolitbánya: hirdi • Dácitbánya: gönci • Gránitbányák: mórágyi és nadapi • Mészkőbányák: megyefai, polgárdi és nagyharsányi A kőbányák az építőipar céljára az 1953—1954. években mintegy 7-800 000 tonna terméskövet, 3 000 000 tonna zúzottkövet és 65-70 000 tonna faragottkövet termeltek. Az említett mennyiségű kótermelés az építőipar szükségletét — kivéve a nemeszúzalék és faragoltkó igétiyt — nagyjából kielégítette. 148