Bernhard Graf: Hidak, amelyek összekötik a világot (Prestel)

Tartalomjegyzék

Felülmúlhatatlan szépség James Eads St. Louis hídja 1867-74 „Minden áldott este felkeresem újabban a folyót, ahol a holdfényben láthatom a hidat. Tökéletes építmény és felülmúlhatatlan szépség, látványát sohasem fogom megunni." Walt Whitman, 1879 James Buchanan Eads (1820-1887) 1820 május 23-án született (Lawrenceburg, Indiana), nevét james Buchanan amerikai elnökről kapta 1833 St. Louisba költözik, ahol mérnöknek tanul 1862 páncélozott ágyúnaszádokat (Cairo, Carondelet, Cincinnati, Louisville, Mound City, Pittsburg, St. Louis) épít az Unió csapatainak az amerikai polgárháborúban 1867-74 felépül Eads hídja St. Louisban 1879 elkészül New Orleans hajózható csatornája 1884 az első amerikaiként Londonban megkapja a Royal Society of Árts (Királyi Művészeti Akadémia) Albert-díját a St. Louis híd tervéért 1887 március 8-án meghalt Nassauban (Bahamák) 1920 ő az első mérnök, aki bekerült az American Hall of Fame-be (Hírességek Csarnoka) Nem csak Walt Whitman (1819) amerikai költő dicsérte James Eads St. Louisban álló hídját. „Szenzációs" és „igazi áttörés" - írták róla a helyi és más amerikai napilapok, de az európai sajtó is lelkesedett érte. St. Louis lakói még emlékeztek Charles Ellet (1810-62) 1840-es kísérletére, aki hidat akart építeni a Mississippire, de a folyó szélessége (460 m), erős sodrása, iszapos medre és téli jégpáncélja miatt kudarcot vallott. Ezért is volt meglepő, hogy 1865 után egy új hídépítő cég gyűjtést kezdett a veszettnek hitt ügy érdekében, és felvette James Buchanan Eadst (1820-79) főmérnöknek. A folyamihajő-tulajdonosok heves ellenzése dacára Eads 1867 augusztusában dolgozni kezdett a nyugati hídfőn. Acélhidat tervezett három nagy (153,158,5 és 153 méteres) ívvel, amely nem akadályozza a kerekes gőzhajók közlekedését a Mississippin. Az ívek tetejére két szintet akart építeni: a felsőt a szekerek, járművek és gyalogosok számára, az alsót a modern gőzmozdonyoknak. Mivel a támpillérek megépítése különösen nehéznek bizonyult, úgy döntött, a franciaországi útján látott sűrített levegős munkakamrákat alkalmazza. A pillérek és a keleti hídfő alapozásához vasburkolatű fakeszonokat használtak. Eads kifejlesztett egy szivattyút, amely kiemelte a légnyomásos süllyesztőszekrényekből a hatalmas mennyiségű homokot és iszapot. A keleti hídfő építése közben tizenkét munkás halt meg "keszonbetegség"-ben (légembólia). A nehézségek ellenére Eads 1871-ben elkészült a tartópillérekkel. 1874. május 23-án munkatársa lelkesen írta: „Az elkészült hídon nem szekerek vagy mozdonyok haladtak át először, hanem járókelők: St. Louis lakói ma fejenként öt centért az elsők között kelhettek át rajta a Mississippin. A St. Louis hidat hivatalosan ma, 1874. július 4-én avatták fel: 14 mérföld hosszú díszfelvonulás, több tucatnyi dudáló gőzhajó és 10.000 dollárba kerülő tűzijáték kíséretében. A hídon elhelyezett emléktáblán ez olvasható: »A Mississippit Marquette fedezte fel 1673-ban; hidat épített rá Eads kapitány i874-ben.« A kérdésre, hogy megkönnyebbülést érez-e a híd sikere láttán, Eads azt felelte: »Nem, mert nem is aggódtam miatta.« Jóslata szerint »a kőből és acélból épült kecses formák hosszú életűek lesznek, akár a piramisok.« Bizonyára igazat mondott." Elkészültekor a St. Louis híd acélíve volt a legnagyobb fesztávolságú a világon A keszonsüllyesztő berendezés vázlatos rajza 70