Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: A korlátlan fejlődés korlátái
Tehát régen is voltak tömeges halált előidéző jelenségek, és ma is vannak. Ha az egyik felváltja a másikat, akkor ne csapjuk be magunkat azzal, hogy az érintett területen fejlődés következett be. Az lesz majd a fejlődés, ha nem lesznek tömeges halált okozó körülmények. A sport terén szokták leggyakrabban felvetni azt a kérdést, hogy hol van az emberi teljesítmény felső határa? A rekordoknak nincs határa! De értelme sincs! A szélsőségeket soha nem szabad figyelembe vennünk, ha általános érvényű megállapításokra törekszünk. A szélsőséges adatokkal csak a sovány agyúak és a ravaszok dolgoznak. Ami ma rekord, az holnap semmi, tehát minden rekord csak álalakzat, időfüggő, azt a látszatot kelti, mintha a mozgás egy időre megállna, és az adott jelenség kimerevedne. Ha a sportban bekövetkezik a test és a lélek harmóniája, akkor bekövetkezett az egyensúly, létrejött a lényeg, a fejlődés elérte a csúcspontját. A dolgunk az, hogy a csúcson maradjunk, ne billenjünk se előre, se vissza. Ez az élmény nem vész úgy el, mint a rekord. Azt gondolnánk, hogy a művészetben már igazán nincsenek határok, pedig érzésen szerint e területen is létezik a fejlődés behatároltsága. A XVI-XVII. században végigvonul egy zenei éra, amit elsősorban Vivaldi, Händel és J.S. Bach neve fémjelez, amit közismerten a klasszikus barokk muzsikaként szoktunk emlegetni. Az említett három mester élenjárósága mellett egy olyan zenei csúcs jött létre, melyet hiába ostromolnak, az utódok képtelenek elérni. Mintha befejeződött volna a zene egy területének a fejlődése, nekünk nem marad más feladat, mint a szinten tartás, mert a minőség már túlszámyalhatatlan. Hiába kiváló Verdi, Liszt, Erkel és még sokan mások, már nem képesek új minőség előállítására. A zenei hegyvonulatnak egy másik szárnyán, az ún. klasszicista zenében a Beethoven és Mozart nevekkel fémjelzett csúcs alakult ki. Közel kétszáz éve annak, hogy a két mester meghalt. De ha ma igazi szép és értékes zenét kell szolgáltatni, akkor Beethoven- vagy Mozart-müvet játszanak. Hiába a kiváló Haydn, Berlioz, Bizet, Kodály, Bárdos és a többiek, a Beethoven-Mozart határt nem voltak képesek átlépni. A képzőművészet a reneszánsz korban jutott el a fejlődésének csúcspontjához. Ezzel persze nem azt állítom, hogy ma remekművek nem születnek, hanem azt állítom, hogy máig sem sikerült a reneszánsz képzőművészeti géniuszait felülmúlni, és joggal merem feltételezni, hogy ez a továbbiakban sem fog sikerülni. Miért? Mert a művészgéniuszok elérték a létet, a transzcendenciát, s ez az a határ, mindennek a határa, a fejlődésnek is, de még az életnek is. Önvizsgálattal is meggyőződhetünk arról, hogy az egyén fejlődése is behatárolt. Amikor az egyén elérte önmagát, önmagára ismert, nyilvánvalóvá váltak képességei és lehetőségei, netán ezeket ki is tudta használni, innentől fogva képtelen a további fejlődésre. Ha ezt erőlteti, akkor válságba kerül, mert átbillen a súlypontján. Az individuális életben ott van az egyensúly, ahol megtalálható az elégedettségi érzés és a derű. Az elégedettségi érzést persze nem anyagi értelemben kell gondolni! Egy dokumentumfilmet mutatott be a tévé egy hajlék nélküli férfiról, aki egy kriptában lakott, néhány pokróca és vagy tíz mesekönyve volt, s elégedett, kiegyensúlyozott ember benyomását keltette. Életmódjával azonosult, és nem is vágyott másra. Arra a kérdésre, hogy hol van a társadalmi fejlődés határa, nagyon nehéz válaszolni. Képzeljünk el egy földgolyónyi nagyságú bolygón egy húszezer kilométer hosszú pallót, s ezen kell elhelyezni hatmilliárd futkosó embert úgy, hogy a palló ne billenjen le. Miközben az emberek rakoncátlanok, nem fogadnak szót, tömegesen halnak meg, és tömegesen születnek. E billegő pallón kell egyensúlyoznunk. Aki folyton a fejlődés csodás perspektíváját kínálja, attól óvakodjunk, mert valószínűleg egy hazug szélhámos 92 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
