Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Vizualitás az irodalomban
Felvetődik a kérdés: a szöveg illusztrálja-e a képeket ebben a kiadványban vagy a különböző tipográfiai megoldások és vizuális elemek illusztrálják a szöveget? Nem minden esetben egyértelmű a válasz, hiszen az asszociatív lehetőségeknek a gazdagsága, a szövegeknek (szövegrészeknek) sok más dimenziója jelenik meg, máskor pedig úgy tűnik, mintha a szerző illusztrálná a szöveget. Fontos a megállapítás, hogy csak a vizuális jelek sokkal kevesebb információt adnak, és egyben kevésbé ökonomikusak, mint a szójelek. Ennélfogva a kódolás szempontjából a szójel, tehát a nyelvi kód a legátfogóbb dimenziójú. Nagy Pál a szójelekhez teszi a képi (vizuális) jeleket, eggyé olvasztja, egymás részeivé avatja azokat, s az együttlét, ill. a befogadó részéről az együttlátás következményeként megnő az információ áradása, és kibővül az asszociációk lehetősége. Nem két külön-külön kép- és szövegrendszert érzékelve és értelmezve, hanem egy átfogó élménykeretet biztosítva a szemlélőnek/olvasónak. Ez a fajta jelhasználat és vizualitás többdimenziós alakulat, a tipográfiai és a vizuális jelek használata egyedi (és szokatlan) módon jelenik meg, ezért inspiráló hatású a befogadás minden aktualizált szférájában. * * * Mi lett, mi lesz a művészetnek azzal az ágával és a formájával, amelyet (jobb híján) irodalomnak nevezünk? - körvonalazza az alapkérdést Nagy Pál nemrég megjelent legújabb tudós- és művészkönyvében (Az irodalom új műfajai, 1995). A változást szem előtt tartva meg is adja a választ: „...új műfajokban él és gyarapodik”, s ma jórészt az audiovizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfajaként írható körül, eltérően az előző időszakok meghatározásaitól, amelyek az irodalmat, csupán mint nyelvközpontú tevékenységet tartottak számon. Alapja ennek a lényegi változásnak pedig az, hogy súlypontja a könyvről fokozatosan áttevődik az elektronikus médiumokra (video, számítógép stb.). Nagy Pál magyar viszonylatokban feltétlenül elől jár az irodalom változásának, átalakulásának felmutatásában és tudatosításában, melynek az is bizonyítéka, hogy az előzőekben már következetesen szemrevételezte azt a posztmodern irodalmi helyzetet is, ami az elmúlt tíz-tizenöt év esztétikai-művészeti szférájára volt jellemző. Ezt a témát dolgozta fel megalapozásként a „Posztmodern” háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida című, 1993-ban megjelent monográfiájában. Mélyen egyet lehet érteni megállapításával, miszerint a posztmodem laissez aller (hagyjátok a dolgokat menni) irányzat már nem elégíti ki azokat sem, akik a művészetet “tömegeledelnek szánták és áruként kezelik”. Megjegyezzük, hogy a posztmodern irányzat szemléleti vonalai, kritériumai még közel sem fogalmazódtak meg és határolódtak el, egyesek máris a múlt részeként kezelik és emlegetik, elsősorban a bizonytalanság, részben a csalódás és a határozottabb jegyek és jelleg hiányának következtében. A kérdés e vonatkozásban tehát teljes mértékben nyitott. A divatot hajszoló szövegmagyarázók és szövegelemzők a - különböző szintű és színvonalú „koncepciók” és elvonatkoztatások bősége mellett - elsősorban bölcseletiesztétikai képzetlenségük és mechanikus eljárásaik miatt joggal bírálhatók. Valójában egy évtizede sincs, hogy újabb tájékozódásként a szövegközöttiség és a szövegösszefüggés került az érdeklődés és az értelmezői figyelem középpontjába, amely az irodalom szerepére és a műfajok mibenlétére vonatkozó eddigi ismeretek felülvizsgálatára és módosítására készteti az irodalommal foglalkozókat. 68 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
