Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
Visszatérve a gyerekeimhez, ők kiskoruk óta minden este két-három mesét kaptak, s már nem tudtam a végén olyan magyar népmesébe belekezdeni, amit ők ne tudtak volna befejezni. Különösen István beszédkészsége nagyon kifejlett. Ezt jól tükrözi a következő történet. Egyszer nagyon fáradtan mentem haza, de a fiam még pingpongozni szeretett volna velem. Kértem, hadd dőljek le egy félórára, mindjárt vitézebb leszek! Erre azt mondta az akkor tíz éves gyermek, hogy tudja, hogy „amennyivel az a félóra szorzódni fog, annyival fog osztódni a vitézségem”. Erre én: „Na, kölyök, ezt őrizd meg, mert erre még szükséged lehet!” Ahogy a cselgáncsban szokás, csak annyit csinált, hogy az általam elindított energiát ellenem fordította. Mint nyelvészt, régen izgat, hogy vajon rendkívüli utánzási- és beszédkészséged az idegen nyelvek tanulásában is megmutatkozott-e. Ezt most csak fokozza az, hogy azt mondod, édesapád 13 nyelvet beszélt, abból tízen szakmai szövegeket is tudott fordítani. Édesapám érezte, hogy nagyon nagy súly van a tarisznyájában, azt valakinek át kell adni, s kinek másnak, mint egyetlen fiúgyermekének. Egész korán elkezdte nekem a latint, németet, franciát, angolt tanítani, sőt az oroszt is, s ha már az orosznál voltunk, a lengyelre is kitért időnként. Sajnos, bennem nem a nyelv tanulásának szeretete született meg, hanem el-el tűnődtem egy-egy szó szépségén. Például azon gondolkoztam, hogy az „Interesse” (érdek) és „interessant” (érdekes) szavakban az tükröződik, hogy nekem az érdekes, amihez érdekem fűződik. Én itt leálltam, nem tudtam továbblépni, egy-egy szó üzenete lefékezett. Édesapám persze ettől ideges lett, érezte, hogy ennyi ideje nem lesz, s igy idővel nem is lett belőle nyelvtanulás. Oroszból is nagyon jó voltam eleinte, mert a kiejtésem tökéletes volt, de aztán kiderült, hogy nincs meg a nyelvtanuláshoz szükséges szorgalom. De talán a népdaltanulásban, mely alapvetően utánzás, valami hasonló agyközpont működik. Amit az ember a füle után tanul meg, az talán könnyebb, mint írásos anyagokból tanulni. Ha állandóan utazol, s hallod azt a pár nyelvjárást (mert túl sokban nem lehet otthon lenni), ezek beivódnak, s aztán eszedbe jut a minta. A meséimnek és a dalaimnak is a legnagyobb része élményanyag. Úgy tudom, hogy az erdélyi élmények ebben nagy szerepet játszottak. Én először úgy találkoztam az erdélyi hangszeres népzenével - ami egyébként ezt az egész táncházi csodát megcsinálta - , hogy tizenhat éves koromban egy osztálytársam rábeszélt, hogy menjünk el a Huszonötödik Színházba, mert ott, ha más nem, jó zene van. Maga a darab szörnyű volt, de itt-ott megjelent benne a széki zene, Sebő húzta és nem tudom, még ki. Én azt kérdeztem a többiektől, hogy „Gyerekek, ez milyen zene, mert én csak azt tudom, hogy jó!” Mondták, hogy széki. Ez 1974-ben lehetett. Ugyanúgy nem tudtam, mint azóta sok táncházzal ismerkedő, hogy Széknek nincs köze a székelyekhez. A következő Erdéllyel kapcsolatos élmény csak két év múlva jött, amikor egy másik osztálytársam egy széki háromhúros brácsát mutatott, valamint diafelvételeket Székről. Nem akartam hinni a szememnek, amikor azt láttam, hogy kis legénykék is posztógatyában, lájbiban, fehér ingben és szalmakalapban voltak rajtuk, s mint kiderült, nem valami ünnepi alkalomból, hanem mindennapos viseletként. Egy széki dalt is tanított nekem (A kapuban szekér), ez volt az első népdal, amit nem édesanyámtól, hanem a táncházmozgalomtól kaptam. Ekkor nem volt még közvetlen kapcsolatod a ’72-ben beindult táncházakkal? Nem. Hazajáró, kiránduló emberek voltak az én ismerőseim, nem jártak táncházba. 1977-ből már vannak ilyen emlékeim. Akkor egy évig nem vettek fel egyetemre. Utána felvettek a jogi egyetemre, de ott úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Azzal beszéltek rá, hogy azután még „bárki” lehetek. Ez olyan vonzó volt; én az akartam lenni: „bárki”. Jövőképem sohase volt, helyzetfelismerő képességem máig nincs. Én az Új Hevesi Napló 97
