Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
Egy korábbi interjúd során említetted, hogy az a manapság egy városi ember esetében hihetetlenül gazdag nyelv, aminek birtokában vagy, részben a szülői házból hozott örökségnek, részben a felnőtt korodban, utazásaid, találkozásaid során felcsipegetett és megőrzött nyelvi élményeknek köszönhető. Kérlek, mesélj olvasóinknak családi hátteredről, szüléidről először. Édesanyám Kunhegyesen született. Negyvenhárom éves korában szült, tehát elég későn. És mivel egyetlen gyermeke voltam, szinte természetes volt, hogy engem sehova nem engedett, ott nőttem fel a szoknyája mellett. Ami meséket tudott - inkább legendákat-, azokkal boldogított engem, apró gyermeket. Ezek főleg nagyapámról szóltak, aki Kunhegyesen híres ember volt. Negyven cigány muzsikus temette őt. A lábához is, fejéhez is bort tettek. Híresen jól tudott táncolni két bottal. Tíz éves korában már csikós volt; Kunhegyesen, Hortobágyon voltak neki csikai. Olyan történetek jártak róla, hogy amikor jégeső volt, a ló fejének arra az oldalára hajtotta a fejét, ahol jégárnyékban volt, s úgy lovagolt. Ők igazi kunok voltak, akiknél ez természetes állapot volt, s nem foglalkoztak különösebben kun mivoltukkal. Egy kutató mondta nekem, hogy a Tamkó tipikus kun név. Anyám sokat mesélt apja verekedéseiről, arról, hogy ha nem dicsérték meg rögtön a pálinkáját, a vendégek előtt szétverte a pálinkás poharakat. Ha disznót vágott, egy nap alatt minden elfogyott, a koldusokat is behívta. Attól hízott, hogy látta, hogy más is örül. A cimbalmot a cigányok el sem tolták a házuktól, úgyis mindig ott végezték, akárhol kezdődött a mulatság. Öt kocsmában gyűjtött dalt minden este az öreg; mert addig ment, amíg egy új dalt nem talált. Mikor hazament, felébresztette a gyerekeket, s addig nem hagyta őket elaludni, amíg meg nem tanulták az új nótát. Aztán ő reggelre sokszor elfelejtette azt, de a gyerekektől, mint egy magnóról, visszahallgatta. Elkötötte a csendőr lovát a csárdánál, akkor összetörték a csontját, majd a csendőr lehúzta a jeges kútba, megmártotta, megint összeverték, szekéren hozták haza. Ilyen történeteket mesélt anyám! Beszélt a román megszállásról, tizenkilencről. Az első világháborús élményeket én odahaza megkaptam. És nem pesti nyelven! Televíziónk soha nem volt, ezért én Kunhegyest első kézből megkaptam Budapesten - mert én már ott születtem. Budapest egy nagy gyűjtőmedence, ahova sok mindenki betéved, de aztán sokan már egy generáción belül felszívódnak, de van, aki harmadik generáción belül se. Vagy legalábbis valami nyomait mutatja, hogy máshonnan jött. Azt, hogy televíziónk nincs, töretlenül visszük tovább az én családomban is. Négy gyermekem van: a 14 éves István, a 12 éves Katalin, négy éves Mihály, kettő Márton. Hogy nincs televíziónk, sohase magyarázat nélkül kellett tudomásul venniük gyermekeinknek. Ma már büszkék rá! Az este hét órától tíz óráig terjedő időszakban, amikor a legélénkebb az ember képzelete, amikor már annyira fáradt a teste, hogy a szellem kezd a leikéhez nagyobb utat találni, ezt az időszakot a televízióban „avatott és messzire látó” emberek a kezükben tartják. Ezt az időszakot, ha nem vigyáz az ember, elveszik tőle! Mert rá lehet szokni, hogy a távoli eseményeket a házamhoz hozzák, és esetleg nem azokkal foglalkoznék, akik az én életemet meghatározzák. Nekem az a tapasztalatom, hogy az estéket beszélgetésre kell fordítani. Ha csak annyit kérdezünk, hogy „Mi történt veled ma?”, már akkor csudákat lehet művelni. A gyereknek fontos, hogy meghallgassák, s ha a szülő talál valami érdekeset abban a gyermeki csacsogásban, az már nagyon jó kötelék, azzal már öröm együtt lenni. Ez esély a nevelésre. Beszélgetés nélkül, csak úgy hébe-hóba, nagyon nehéz felülről belenyúlni a gyerek életébe. Nem tartasz attól, hogy majd eljön az idő, amikor a gyermek már nem hajlandó beszélgetni esténként, az osztálytársaihoz hasonlóan meg akarja nézni a televízióban azokat a filmeket, amikről mindenki beszél? Új Hevesi Napló 95
