Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: Egy kisember naplójából
tartják számon, nem köszöntik „megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel”. Örül, ha beengedik a biztonságiak. Többek között arról is felismerszik, hogy nincs sem testőre, sem szóvivője, mindig spórol, és rangtalan. Egyfajta fejlődési fokozatként már nem hisz az agitátoroknak, és nem hisz a lázadás jobbító hatásában sem. A szociális éhség iránt immunissá vált, és a társadalmi organizációkban sem. A szociális éhség érdekeit közvetlenül nem, csakis a rátelepedett képviselőjén keresztül érvényesítheti a formális demokrácia csinos sasszé- lépései között. A morzsákkal is megelégszik. Az eddigi okfejtésből kitűnik, hogy a kisembernek szinte minden téren hiánya van. Ezért a széllelbélelt agyúak gyakorta azonosítják a senkivel. De neki azonban mindig van arca, lelke és méltósága. Ha ezeket is elveszti, akkor valóban senkivé válik. A kisembert nem lehet riogatni inflációval, forradalommal, rendszerváltással és választásokkal, de még áremelkedésekkel sem. Ugyanis az is vezető tulajdonságainak egyike, hogy a saját zsírjából is megél. Igen-igen, mert ő többnyire elhízott is, mivel zsíros- , vajas kenyeret, tepertőt és szalonnát kell szeretnie, s mint fegyelmezett és alkalmazkodó ember, szereti is. A kisember nem kiabál. Már megszokta, hogy hangja nem hallatszik messzire, meg rá is szólnak, ne zajongjon, ne zavarja a felelősségteljes közszolgálatot. Egyetlen dolgot nem tud megszokni, azt, amikor senkinek tekintik. A senkinek nem fáj a senkiség. De aki valaki, mint például a KISEMBER, annak bizony fájdalmas megélnie, hogy a lét perifériájára vezetett a sínpályája. Keresi a váltót, de a váltóőrök elhessegetik, mindenféle indokkal. Nincs pénz a váltót üzemeltetni, és ilyen blődségeket találnak ki elutasítási indok gyanánt. A senki az egyben semmi, amit hívhatunk nemlétnek is. Élni a nemlétben, bizony nem egy gyönyörfakasztó élmény. Erre valóban csak egy senki képes. És még egy paradoxia: a kisember jószívű, adakozó, hisz tisztában van a fölösleg értelmetlenségével. Tudja, hogy a fölösleg terheli a szükségletet. Ezért kínálja magát, illetőleg magából a fölösleget. Hisz minden feldolgozott tapasztalat neki már fölösleg, de másnak még jól jönne. Adományozná a tapasztalatát, életlátását, bölcsességét, még ha az szerény is, de a dölyfnek nem kell. Micsoda protokolláris primitívség és fegyelmezetlenség nem tisztelni a konvencionális hierarchiát! Örüljön a létbiztonságot jelentő minimálbérnek, és annak, hogy hazánkat bevezetjük az Európai Unióba. Nézze meg a tévében a kiváló délamerikai filmsorozatokat, meg a magas színvonalú kabaréműsorokat, aztán feküdjön a meleg dunyha alá! Szellemi értékek címszava alatt pedig ne kezdeményezzen zűrzavart és felfordulást! Mindennek megvan a maga törvények alapján szabályozott rendje. A kutyafáját! E naplótöredék sorai abból az alkalomból születtek, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a 13. pályázati, illetőleg támogatási kérelmem utasitotta el. Simogató módon megdicsértek, nagyra értékeltek, de az irodalmi tevékenységem feltételeinek megteremtésére semminemű támogatást nem áll módjukban adni. Az egyik kisember az elutasító levél elolvasása után nyelt egy nagyot. A tizenharmadikát. A nyelést is meg kell tanulni, meg kell szokni. Tizenharmadszor vált köddé a remény. De újra fog épülni. Mert ez is a kisember jellegzetessége, hogy a szétfoszlott reményt mindig újraépíti, hisz ha azt is feladja, akkor senkivé válik, szellemileg elhalálozik. Meghalni pedig senki sem akar. A kisember sem! Új Hevesi Napló 73
