Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: A rinocérosz és a madarak
röpködtök, megsértve ezzel az ő határaikat is, nemcsak az enyéimet! Na várjatok csak! Amint hüvösödik, át is ballagok hozzájuk és meghívom őket egy kis vendégségbe. Meg én! Elvégre nekik is annyi joguk van itt lenni, amennyi nekem... Ám amikor ide ért gondolatban, hirtelen megtorpant.- Hát talán azért annyi mégsincs, mint nekem... De azért mégis... Eljöhetnének ide, és ellehetnek egy darabig, amíg segítenek nekem kiverni innen ezeket az elhízott zajládákat... Utána persze majd hazamehetnek... De addig is milyen szép lenne, ha csupa rinocérosz meg vadszamár röpködhetne az égen! Nem lenne ilyen vad kék, hanem az is csupa szürke lehetne, mint mikor közeleg az esős évszak... Akár az én kabátom... Csupa szép szürke lehetne minden... Igen, én mondom, meg kellene tiltani mindenkinek, hogy rikító színekben járjon! Különösen a zöldtollú madarakat utálom! Mit képzelnek magukról, hogy utánozzák a fű és a lombok szinét! Mindent a maga helyére! Betolakodók kifele! Ismét csak rohangálni kezdett, pedig már igen fárasztotta őt mindez. Esténként lerogyott vackára és kimerültén lihegett, de még akkor se jött álom a szemére, annyira utálta a „határsértő” madarakat, hogy még akkor is rajtuk, ellenük gondolkozott, amikor nyugodtan alhatott volna. De hol volt még az este! Magasan járt a nap, és forró, aranyszínű sugaraival valósággal felhevítette a tájat, de különösen benne a rinocérosz agy velejét.- Gyűlöllek titeket! Irtózatosan gyűlölöm mindnyájatokat! - ordította az égre, és majd szétvetette a méreg. - Bármit megtennék, hogy elpusztuljatok, de legalább is elkotródjatok innen! Bántsa a szememet a toliatok, és hasogassa a fülemet a kiabálásotok! - harsogta dühöngve. Mikor méregbe gurult, akaratlanul is rájött a suksükölés, és nem vette észre, hogy a háta mögött összemosolyognak mind az állatok. Azt se hallotta, mikor megjegyezték:- Na, a jó öreg nyelvészprofesszor, már megint „újítsa” a nyelvet... És vidám csiviteléssel röppentek tova, a lehető legkönnyebb számycsapásokkal, vitorlázva, suhanva a mélykék ég legtágasabb térségei felé. Az örökké morgolódó rinocérosz pedig tovább küldözte utánuk szitkait. Estefelé különös zaj ütötte meg kissé már nagyothalló fülét. Bár az erős napsütéstől bágyadtan heverészett, hirtelen talpra ugrott. Ismeretlen lények érkeztek furcsa, kerekes járműveken. A zsémbes, vén állat azelőtt sose látott ilyet. A lényeknek két lába volt, mint a madaraknak. Ez fölöttébb bosszantotta a rinocéroszt.- Miféle szerzetek lehetnek ezek? Csak nem a madarak rokonai? Bizony mondom, pórul járnak, ha közelebb merészkednek! Azzal elindult, hogy szembeszegüljön a betolakodókkal s kiűzze őket féltett territóriumáról. Ám amazok egyáltalán nem féltek tőle. Nemhogy visszariadtak volna a bősz üvöltözéstől, hanem ugyanúgy kacagták a jó öreget, mint a cinegék. Iszonyú zajt csaptak, építkeztek, rendezkedtek, valósággal elbarikádozták magukat a rengeteg tárggyal, amit magukkal hoztak. Az egyik kattogott, a másik furcsa hangon bömbölt, a harmadik zakatolt, a negyedik suhogott és zúgott, mint a passzátszél. Mire beesteledett, már teljesen berendezkedtek épp a rinocérosz és a vadszamarak által kijelölt terület határán, és láthatóan eszük ágában se volt elmenni onnan. Valami furcsa dolog világított lakásuk körül, és ez félelemmel töltötte el az orrszarvút. Lángnyelvek lobogtak, mint mikor a száraz évszakban kigyúl a szavanna. Füstszag terjengett, különös illatokkal keveredve. Az öreg szürkekabátú nem mert közeledni hozzájuk. Félt. Életében először nem dühöngött, hanem félt.- Mi lesz eztán velem? Hogyan verjem ki őket a területemről, ha még csak meg se riadnak a hangomtól? Mi üthetett beléjük, hogy épp itt akarnak megtelepedni? Csak nem fogom elveszíteni a házamat? Új Hevesi Napló 27
