Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Vers, hajnali szélben, Feje fölött a pallos árnyéka II
lóhoz és végigtekintette a rászíj azott holtat, a pillantása a hímzett nyeregtakaró rongyára tévedt. Azon még valamennyire olvasható volt két név kezdőbetűje. Foltos volt ugyan a vértől, de mintha úgy olvasta volna, hogy T.M. Pillanatok alatt esztendőkkel süllyedt vissza a múltba. Édesanyja sokszor elmondta az aborai udvarházból volt kiűzetésüket. Szinte lázas volt a szeme, mikor megismételte az átkot, amit Tarczay Miklósra mondott, férje gyilkosára: Öt gyermek lett árva a gyilkosságod miatt, ötszörös halállal halj meg! A földért gyilkoltál? Harapj bele a földbe és váljék epévé a szádban, te nyomorultak nyomorultja! Már serdülő legénykorában elhatározta, hogy ha vitézi csapatot tud gyűjteni, vagy gyakoroltatni a Dobó-birtok jobbágyaiból, kiostromolja Tarczay Miklóst Czéke várából és megbosszulja édesapja erőszakos halálát. Meg a nagybátyjáét, Czékey Mártonét is. Mert végig kell ezt gondolni, Alighogy megkötötték a szerződést Tarczay Miklós meg Czékey Márton, hogy aki hamarabb meghal, annak minden birtoka a másiké lesz, mihamar megholt Czékey Márton. No, nem volt kár érte, de hogyan holt meg? Méregtől vagy gyiloktól? Senkise tudja, nem is kutatta. Aztán megint a lovasra gondolt. Mi volt ez? Rémlátás? Gyep a szájában és számtalan seb rajta. Tehet-e a sors ilyen kemény ítéletet, hogy éppen neki kellett látnia ezt a két betűt. T.M. Tarczay Miklós. Káprázott volna a szeme, Kisvártatva egy lovas vágtatott el mellettük. Az arca egyetlen száj, úgy ordította: Mohács! Mohácsnál levágták a magyar hadat! Meneküljetek! Jön a török! Dobó beleszimatolt a levegőbe. Dél felől égő falvak füstjét hozta a szél.- Vissza! Amilyen gyorsan csak bírjátok! Márton fiam, vezesd őket! Magam meg körülnézek. Sarkantyúba kapta a lovát és elvágtatott, amerről a szél fújt. Márton utána kiáltott:- Gazdám, a páncélját!- Hagyd! - kiáltott vissza. Egyre szélesebben gomolygott a por, már kiterjedt az út menti földekre. Tudta, hogy mi ez. A török elől menekülő népek izzadságos, keserű pora. Sírás, jajgatás, kiáltozás mindenütt. Ki szekéren, ki gyalog, futva. Köztük néha egy-egy menekülő lovas katona, aki megmentette életét a veszedelemből. Keresztülvergődött az első csoportokon, s ím látta, hogy az üldöző törökökből is előretörtek páran.- Gyertek! Még egy sarkantyú! Kivonta a kardját, s neki az első töröknek. Mind a ketten vágtak, ő hirtelen lova nyakára hajolt, s török kard elsuhant a feje fölött, de az ő kardja úgy találta nyakon ellenfelét, hogy annak balra fittyent a feje. A második török megtorpant. Dobó alulról vágott, a török karja kardostól szállt el. A harmadik akkor ért oda, s vicsorgott a dühtől. A kardok szikrát váltottak. Dobóé a ló szügyébe merült. A török lovast eldőlt lova nyomta agyon. Nincs több. Csak a menekülők áradnak megint. Visszafordult. Nemsokára utolérte kis csapatát. Kardját, mely mocskos volt embertől, lótól, vértől, odadobta:- Tisztítsd meg, Márton! Odahaza komoran jelentette Serédy Gáspárnak:- Nem értünk oda idejében. A harc már eldőlt. A magyar hadat levágták. Korábban kellett volna indulni. Serédy felpattant.- Ostoba ember háborúskodik aratási időben. Aratáskor kasza való a jobbágy kezébe.- A csata felől nem mi határozunk - felelte Dobó -, hanem az ellenség. S úgy vélem, hogy csatát nyerni dicsőség, de a csatából elkésni szégyen. Ami pedig a kaszát illeti, 6 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
