Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - Az idő sodrában
S?2 idő sodrában Magyarországra csönd szakadt. Mélységes csönd. Ám nem a jól végzett munka utáni, kellemes, ernyedt és pihentető csönd, hanem a néma döbbeneté. Az évszázadokon egymás ellen hergelt és testvérharcra irányított, mindig manipulált, kettészakított társadalom most ismét egymással fenekedve néz szembe a túlnan állókkal. A feladat adva van. A győztes oldal pacifíkálni akar, a másik viszont nem hagyja magát. Az előbbitől ugyan elvárják a békéltető szándékot, a nyugodt kormányzást azok, akik kormányra segítették őket, ám nem lesz könnyű helyzete. Mániákusan hajtogatott szavak (újkori varázsigék) hangzanak el szájukról minduntalan, demokráciáról, szociáldemokratákról és pacifikáit társadalomról, fantasztikus jólétről vizionálnak, ám ahhoz, hogy egy társadalom a fejlődés útjára léphessen, előbb mindenkinek szembe kellene néznie hajdani múltjával és annak hibáival. E nélkül nem megy. Sem a megújulás, sem a pacifikáció. Hogy ez az amerikai műszó hogyan került baloldali honatyáink és honanyáink szókincsébe olyan hirtelen, arra nem is olyan nehéz választ találni. A pozíció- és rangéhes embert könnyű manipulálni. Szinte bárkinek, aki olyasmit kínál neki, amire az vágyik. S vajon a saját hatalom féltése vagy elérésének vágya feloldhatja-e egy emberben annyira a gátlásokat, hogy bárkin és bármin hajlandó legyen keresztülgázolni? Ma még nem tudható, csupán sejthető. Ha embertársaink viselkedését ki akarjuk számítani, elég pszichológiai és emberismeretünkre hagyatkozni. És vannak történelmi tapasztalataink is, melyek kitörölhetetlenül élnek emlékezetünkben. Ezek segítenek bennünket abban, hogy az értékeset soha nem tévesszük össze a talmival, a jót a gonosszal, az igazmondót a hazuggal, a szépet a csúffal. Vajon lehet-e az érzéseinket pacifíkálni? Meg lehet-e győzni egy népet erőszakkal arról, hogy zsarnokai igazi rendes emberek, csak eddig valahogy nem lehetett észrevenni rajtuk? Van-e olyan ember, aki egy ilyen átlátszó hazugságra vevő? S vajon van-e olyan tirannus, aki egyszer csak hirtelen megvilágosodik, s azontúl már csak jót cselekszik? Igen, talán a mesében. Ám az élet másról szól. Az igazak mindig megvívnak a gonoszakkal, mert nem tehetnek másként. Ők nem szédelegni jöttek ide, földi életre, ám égi szolgálatra. Míg a hazugok rendre úgy tesznek, mintha az ő cselekedeteik is a legfőbb Jó szolgálatában állnának, ám a talmi csillogás hamarosan feltűnőbb lesz minden másnál. Van-e szégyenletesebb dolog, mint hazugságban lelepleződni? A hazug úgy tesz, mintha lenne valami a birtokában, melyre se nem vágyik, se nem törekszik, csak tudja, hogy embertársai számára értéket jelent. A virtuális valóságot összekeveri az igazzal, a már meglévővel. Úgy akar érdemeket szerezni, hogy közben nincs annak birtokában, ami mindennapjai silány valósága fölé emelhetné. A szellemi nyomor és az állandó szellemi környezetszennyezés fölé. Az élet él és élni akar? Bizonyára. Ám nem mindegy, hogyan. És hogyan is állunk az „élni hagyni” elvével, miután a kiváltságosok megszerezték a jogot a minőségi életre? Akkor is érvényesnek tekintik a társadalmi szerződést, ha ez számukra bizonyos lemondásokkal jár? S ha simán nem megy, kell-e nekik erőnek erejével, csupán mert hatalmukban áll? A döbbent csendben megannyi kérdés kering és keresi méltó válaszát. Egyelőre még közöttünk rezeg vagy hallgat ez a generálpauza. A választ nyilván azok fogják hamarabb tudni, akiknek gyorsabb az észjárása. Akik viszont mindig külföldről várják a súgást, az irányítást, azok mindig rendre lemaradnak és nem a haladás eszméit fogják képviselni, hanem ismét csak önmagukat. M. M. Új Hevesi Napló 3
