Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: A Téka együttes
népzenészekkel találkozzunk, és tőlük tanuljuk meg a muzsika fogásait falusi környezetben. Az min múlott, hogy ki mely részén kezdett gyűjteni Erdélynek? A mi esetünkben ez onnan eredt, hogy a pesti táncházban is széki táncokat tanultunk meg. Akkori tanárunk, ifj. Csoóri Sándor is egy ottani bandát, Ádám István „Icsán”-ét ajánlotta figyelmünkbe. így aztán széki muzsikával kezdtük. Akkor meg lehetett még házaknál szállni Széken? Nem, ekkor már tilos volt, így mindenféle kalandos történetünk van ebből a periódusból. Nem minden faluban volt ez így, sok függött a helyi milicista hozzáállásától is, például Mérán az Árus dinasztia zenészei azt mondták, hogy őket nem érdekli a milicista, náluk alszunk, és kész! így lettünk mestereink családtagjai. Hol folytattátok erdélyi gyűjtéseiteket? Utazásainkat én inkább tanulmányi utaknak hívnám, mint gyűjtésnek. Erdélyi útjaink kezdő és utolsó állomása Kallós Zoltán kolozsvári lakása volt. Tőle tudtuk meg, hova érdemes menni, hol találhatunk számunkra izgalmas, érdekes, kiváló muzsikusokat, énekeseket. Módszertanilag is sok tanácsot kaptunk tőle: hogyan kell zenét gyűjteni, hogyan kell a zenészekkel, énekesekkel, táncosokkal bánni, stb. Később mi is tudtuk segíteni az ő munkásságát azáltal, hogy autóval mentünk, s eljött velünk olyan helyekre, ahová enélkül talán nehezebben jutott volna el. Közben mi figyeltünk és szívtunk magunkba minden fogást, amit csak lehetett. Mi a helyszínen nem készítettünk lejegyzéseket, csak jegyzeteket, később emlékezetből vagy magnó után írtuk le a zenét. A mai napig is járunk falura, az Alföldre, a Felvidékre, de Erdélybe is, hogy tudásunkat bővítsük. Most is készülünk Pünkösdkor Magyarbecére Szántó Ferenchez. A muzsikálás olyan hosszú távú kapcsolat, aminél sokszor vissza kell térni egy zenészhez, többször, többféleképpen kell megközelíteni egy témakört, míg a zenésznek újabb és újabb részletek, dallamok kerülnek elő emlékezetéből. A széki Ádám Sándor már előre mondta környezetének ha meglátott: “Na, drága Pali, megint mit fog kérdezni, mire kíváncsi?” A magyarszováti Maneszes “Láli” Mária és elmaradhatatlan rikoltozó társa Soós “Libuc” Erzsi le is írták azokat a dalokat, szövegeket, melyeket a találkozásaink után kerestek elő emlékezetükből. Később éppen a szomszéd idősebb asszonytól ők maguk kérdezték meg a már-már elfeledett lassú táncok dallamait, szavait, és egy kis füzettel vártak minket. Még mindig megyünk számunkra új helyekre is, még mindig felbukkannak olyan zenészek, akiknek zenei repertoárja még nem közismert, de természetesen már egyre szegényesebb a választék. A körülmények romantikája már nem ugyanolyan mint a hetvenes években, de nem értek egyet azzal, hogy már nem érdemes visszamenni korábban felgyűjtött falvakba, mert gyakran kiderül a kontrásról, vagy bőgősről, hogy hegedülni is egészen jól tud, s akár újabb dallamokat, díszítéseket is meg lehet tőle tanulni. Mikor indult első, rendszeres táncházatok? 1977-ben, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség épületében, az első kerületi Táncsics Mihály utcában. Utána minden péntek este a táncház jegyében zajlott. Mostanában a hónap első péntekén az Angyalföldi Gyermek és Ifjúsági Házban van a klubunk, a második pénteken pedig táncház a Virányosi Közösségi Házban Tímár Sándor vezetésével. Véletlenszerű az, hogy mostanában egy sor együttes ünnepli negyedszázados jubileumát? Vagy volt valami 1975-76 táján, ami zenekarok alapítására ösztönözte a fiatalokat? Nem tudnám megmondani pontosan. De nekünk sokat segített dr. Martin György, Kallós Zoltán, Olsvai Imre, Marosi Júlia, és még sorolhatnám azokat, akik bíztatták, motiválták a fiatalokat. Akkoriban rang volt elnyerni a Népművészet Ifjú Mestere címet, kemény küzdelem folyt ezért a zenészek között. 98 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
