Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - L. Erdélyi Margit: Tragikumértékek drámában
azonosítható erkölcsi magatartás, amelyben hinni tudott, hinni akart, akit „egyszemélyes angyali seregem”-nek (126.) nevezett. A kettejük által elfogadott felsőbbrendü eszmék kapcsán az idill halálának tudomásul vételekor (ez a momentum a tragikusság egyik gócpontja s a dráma egyik kulminációs pontja is egyben) Kolhaas rádöbben saját tévedéseire. Valamiféle makacs szenvedély azonban tovább sodorja őt az eseményekben a következő drámai csúcsig, az illúzió haláláig. * Az illúzió halála részletezőbb feldolgozást kívánt a drámaírótól, mint az idill ábrázolása. A makrovilág pozitív és negatív vagy éppen változékony manipulativ erői csapnak össze a mü világának ezen a szintjén. A reformáció korának „magatartása” tele van ellentmondásokkal. Látjuk, ezek parciális feloldására sem lesz képes egy Kolhaas habitusú főhős, mert a hatalom nem az ő kezében van, ráadásul a valóságelv sem vonzza őt, csupán valamely sajátos saját ideológia. Principiálisan ő az a hős, akinek a szépség és tragikusság magaslatain érdemi ellentetteket kellene véghezvinnie, ehelyett konoksága és ellenzős látásából adódó tévedései szedik az áldozatokat. A maga által épített illúzióvilág személyközi kapcsolatai pedig kellő mennyiségű ráismertetéssel szolgálnak az általa tisztelt törvény működéséről, az „igazság győzelméről”. Nagelschmidt szavai a lázadás pozíciójából ugyan, de a realitás talajáról születnek: „A törvény ősszentsége? A törvény bácsi? ... az a császár, a választófejedelem, a tronkai Vencel és a kancellária. Törvény bácsi szabályozza a viselkedést, a munkát, a szerelmet... mit álmodjunk, mit olvassunk, miről miként vélekedjünk.” (142.) A barát szavai ráébreszthetnék a főhőst, hogy tulajdonképpen egy láthatatlan, „fiktív” hivatallal áll szemben, nem is emberekkel, hanem státusokkal viaskodik. A hivatal egy misztifikált szervezet, amelyben a konkrét személy, a konkrét kérés is átértelmeződik valamely általánosuk, megfoghatatlan jelenséggé. így kérvénye megírását Müller Ferencre kell bíznia, aki a fejedelmi kancellária tanácsadója, a jogi tudományok megszállottja, egy jó ismerős, akit Lisbeth annak idején visszautasított mint udvarlót. Müller szinte ugyanúgy vélekedik a törvényes rendről, mint Nagelschmidt, Kolhaas „aranymérleghez hasonló jogérzetét” (148.) naivitásnak nevezi. Diplomatikusan, a törvény embereként vázolja a korabeli jogrend reális képét. „A hivatal, kedves barátom, egységes, összetartó család. A családnak egyetlen tagját sem tanácsos rágalmazni.” (147.) „A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs.” (148.) Jogemberként eleve úgy szerkeszti a folyamodványt, hogy a császári hivatali „igazság” meg ne sérüljön, hogy Kolhaas valóban igazságos követelése ne tűnjön sértőnek a hivatallal szemben s a kérelmezőnek rejtve maradjon esetlegesen is feltételezhető rebellis magatartása a fennálló renddel szemben. Ezért a fejedelem iránti valós tiszteletét és jogos kérelmét is a hízelgés szavaiba kell csomagolni. Kolhaas megdöbben Müller okfejtésein, elutasítja a szavakkal való hamis mesterkedését, s mintegy vallomásként újra fogalmazza a fejedelem jóságába vetett hitét. Müller bizonyos meggondolásból nem Kolhaast, hanem a feleségét, „a gyámoltalan asszonyt” akarja bejuttatni a fejedelem színe elé a gondosan megírt „imádságos” kérelemmel. Az illúzió drámai szférájában kialakult dialogikus nyitottság a Kolhaas- Nagelschmidt-Müller kommunikációs kapcsolatban nagyban befolyásolja ráhangolódásunkat az érezhetően gyorsan bekövetkező tragédiára. Ebben a viszonyulási közegben jut még érvényre néhány más támadó-támogató vagy támogató-támadó magatartásforma is, mint a Vámosé, Manné, Zauneré, Lutheré, akiknek alappozíciója, hogy tisztában vannak a bürokrácia működési elvével, s az igazságérzetük mellett és ellenére saját célra szabott Új Hevesi Napló 57
