Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: Isten bohóca
technikai közbeiktatásával ama bizonyos hólyagból időközönként, nem is tudom, percenként hányszor képesek kiengedni némi levegőt. A hólyagot és ezt a folyamatot óriási műgonddal be- és átvilágítják, a nézőknek - hallgatóságnak pedig el kell hinnie, hogy a szépség és az igazság, a jog és a törvény, az emberi élet céljairól szóló mély tanítást láthatták, hallhatták. Komolyra fordítva a szót: uraim, egy korszaknak, egy színdarabnak vége van. Aki az előző előadásban - hiszen itt Isten rendelése működik, ki-ki csak egy szerepet kapott és egy színdarabra -, aki tehát az előző előadásban elő vezette Jágót, ne akarjon egy új színdarabban Othello lenni. És mindig és újból mindent túllihegve főszerepet játszani. Főképp, ha az előzőekben megbukott. Ha a színészhasonlatnál maradunk, vegyük észbe, hogy Szophoklész nem követte el azt a műhibát, hogy Kreónt egy másik darabjában az erkölcsi Olümposzra helyezte volna. Moliére sem faragott mellé, hogy Harpagont egy újabb estén a jótékonyság istenévé avatta volna. Csak azért, hogy a játszadozásban kedve telhessék. Egy korszak, egy színdarab, a hozzátapadt szereplőkkel. Ebben a Városban, ebben a színházban a rendet nem én bontom meg innen-onnan vett-kölcsönzött gondolatiammal. A legtöbbször Istent idézem, ha az Evangélium Isten szava. Legalább ebben ne kételkedjünk. Itt azért nincs nyugalom, megbékélés, az a bizonyos katarzis, mert az előző színdarabot, tragikomédiát, vagy egyszerűen csak drámát állítólag befejezték. De a szereplők a színen maradtak! Nem távozhatnak onnan, mert valamilyen rendezői, vagy egyéb technikai ostobaság folytán a függöny fennakadt, a zsinórpadlásról elmentek az odarendelt munkások. Nincs senki, aki helyrepofozza a szakmát, tegye azt, amit kell. A világosítók idegesek, mert az áramadó telepek kezdenek kimerülni a huszonnégy órás üzemtől, vitatkoznak is, hogy mi legyen, mi ne legyen. A közönség meg fogja magát, otthagyja az egészet, mert ami értelmetlen, azt nem nézi. Mert nem kétségbeejtő dolog, hogy a szereplők ott, a színpadon - jobb híján - egymást noszogatják, arról akarják meggyőzni egymást és magukat, hogy a lefutott darab ugyan nagyon rosszul volt megírva, nekik nem is ezt vagy azt kellett volna mondaniok, hanem azt, vagy mást, meg nem is ide kellett volna állniok, hanem amoda, őket mindig is takarták, pedig aki takarta, az olyan hülye volt, hogy ülve nyalhatta volna az eget, ha hitt volna benne? És így tovább! Ezért van itt baj! És Önök itt, azért és arról kérdeznek, kérdezhetnek engem, mi a szándékom, mit akarnék ezekkel a szövegekkel, amiket az utcán hangosan mondok el?! Nem tudom a templomban elmondani. Azt akarom, hogy az én híveim, az én közösségem tagjai visszaszóljanak. Néhányan vagyunk. Nem baj! Nem azzal van baj, hogy gondolataimat ismétlik, hanem azzal, amit ők gondolnak, ők éreznek, ők találnak magukban. Mert ebben a világban és ebben a Városban az emberek lelke évtizedek óta le van földelve. Az emberek bunker-lélekben élnek - ha élnek és nem élődnek - állnak, kúsznak, pihennek, léteznek a sötétben, meg engedelmeskednek kényszereiknek. Amiket rájuk raknak. És nincs ellene orvosság? Van. Vissza kell adni nekik azt a szabadságot, hogy magukba nézhessenek! Hogy megvallhassák azokat az érzéseket, szenvedélyeket, amiket Istentől kaptak arra a kicsinyke időszakra, amíg itt házalhatnak. Bátorítsuk őket arra, hogy elhihessék: nekik ugyanannyi joguk van a személyes boldogságra, szenvedélyeik okán talán több is, mint a hatalomnak. Ebben a sakkpartiban mozogni kell, ebben a véres játékban a tisztek intézik az ügyeket és nem a székben ülő és minden erőnek kiszolgáltatott tekintély. Szomorú tapasztalat, hogy az európai történelem némely korszakában az egyházi tekintély csaknem a poklokig süllyedt, mert urai kiszolgáltatták magukat a világi hatalomnak, ami nem más: pénz, fegyver, erőszak jogi látszatok és önzés keveréke. Új Hevesi Napló 7
