Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: A felrobbant sziget
tüzelő monumentális köveit látja tükröződni a part vizében. A fehér vonulat olyan, mint egy óriásnak készült stracciatella fagylaltadag, tele sötét csokoládé-kődarabokkal, a fehérlő horzsakőben megdermedt fekete lávamaradékokkal és más mélységi kövekkel. A vulkáni katasztrófák kőátrendezései zöld rétegeket is begyűrtek a vörös-fekete-fehér kőtömegbe. A változatos hegykaréj a déltengeri szikrázó napfényben távolról, mint tarka kőtúrás emelkedik ki a kék vízből, közelről monumentális díszletként övezik a 10 km átmérőjű krátertavat. Az erre hajózó ember csak dermedten nézi a természeti katasztrófák mérhetetlen erői által alakított kőfalakat, vizsgálja messzelátójával a különös töréseket, formákat. A kutató ember ezekben is keresi egy ismeretlen világ „üzeneteit”. Van-e ezekben a változatos rajzolatokban valami rejtett üzenet? A legnagyobb gravírozó-faragó mester, a Természet, vajon rejtjelezve akar-e valamit közvetíteni az emberparánynak? A sziklák, a kövek függőleges síkjaiból kimosott, kifújt, kimorzsolt és meghagyott alakok, rajzolatok minden emberi művészeti alkotás formagazdagságát felülmúlják. A bámuló, töprengő és megszállottan kutató ember keresve mindig talál valami tárggyal, lénnyel, gondolattal, álmokkal társítható formát, színeket, rajzokat képzelgéseihez. Ezekből a „Santorini- jelekből” még nem fejtett meg senki semmit, nem készültek doktori disszertációk sem a különös rajzolatok értelmezéséről, de mégis hatottak egyes művészek formavilágának kialakulására. A kőzetrétegek egymáson óriási reliefszalagoknak látszanak. A hajózó távolságból mintha emberi alakok sokasága népesítené be a szalag-folyosókat. Másutt a nem tudni milyen, és sohasem olvasott „természet-nyelv írásjelek” mutatkoznak hosszú sorokban, megfejteden kódrendszerben, talán üzenve valamit a kukkeres embereknek. *** Már többen érezték vörösödő bőrükön a kemény délelőtti napsugarakat, a pólók, a sapkák is előkerültek, és a hajó fedett utasterébe vonultak az egynapos bámulok. A vitorlás a ma is működő vulkán-szigethez, a NEA KAMENI-hez érkezett, ahol ki is kötött. A sziget, melynek közepén-tetején van a Kráter, valójában egy lávatömeg, fekete, kiőrölt kőóriásokkal. A kimerítő meleg igazán megviselte azokat, akik egy negyvenperces gyalogtúrával felmásztak a nem túl magas csúcsra. A kőtenger ontotta a fold melegéből és a naptól begyűjtött forróságát, lihegtek a kaptatóra vállalkozók, de ismét kárpótolta őket a látvány fensége, a Santorini-hegykaréj felülmúlhatatlan szépsége, melyen ékességként az ember építette városok épületei, mint ragyogó fehér gyöngyök soroltak. Lábam kilógatva a korlát alatt ültem a hajó elején. A sistergő-susogó hullámok időnként felcsapták rám hűvös cseppjeiket. THIRASSIA-sziget felé haladtunk. Ez a sziget csak jóval a nagy robbanás után, Kr.e. 236-ban, egy nagy földrengés következtében szakadt le a Santorini szigetről, és a krátertavat nyugatról zárja le. A sziget kikötőjének öblét meredek sziklafalak védik, felette, a kövek tetején fehérük MANULAS falu. A kikötő sziklafalnak támaszkodó házsorától, mely nagyobbrészt vendéglők, presszók, emléktárgyárusítók sora, egyetlen cikkcakkos ösvény, a csaknem függőleges sziklafalba vágva, vezetett fel a faluhoz. Szamarak, öszvérek vitték fel az embereket, szállították az élelmiszereket és egyéb árukat a magasba épült községbe. Gyalog indultam a meredeknek. Az évezredes kőösvényen a vidám szamaragoló németek a hajcsároktól ötösével ösztökélt állatokkal libasorban haladtak el mellettem, mindannyiszor a mélység felőli oldalra kényszerítve, mert a szamarak csak a sziklafal Új Hevesi Napló 105
