Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai
tékozló fiúval vágyakozunk vissza az elhagyott atyai házba... Esetünket elrettentő példának is szánhatta azok számára, akik kívül estek ezen az istentelen zsarnokságon. Hogyha van szemük a látásra, lássanak, ha van fülük a hallásra, halljanak; s ha van szívük a megtérésre, megtérjenek, aztán ügy éljenek, hogy a földi poklot kikerülhessék. Ha pedig mások tragédiája számukra nem jelentene okulást, ám lássák, miként ássák meg önnön kezükkel önmaguk sírját. Ezek után ejtsünk pár szót azokról az áldozatokról, melyeket az embereknek vallásuk miatt kellett meghozniok a bolsevizmus oltárán. Mindjárt le kell szögeznünk, hogy a helyzet itt is ugyanazt, mint az előbbi áldozatoknál. Sőt. Nehezebb. Ugyanis vallása miatt lehetőleg senkit se bántanak, legalábbis hivatalosan. Más címet adnak a kötélnek és akasztófának. Jézust is lázításért, királyságért feszítették keresztre - mondták. Pedig az igazi ok mégiscsak az volt, hogy „Isten fiának mondta magát”, vagyis a hite, vallása! Pontos adatokról szó sem lehet. Ezekről az áldozatokról aztán igazán nem vezet senki listát. Még maguk a szenvedő alanyok, az egyházak sem. Mintha nem érdekelné őket vártanúik halála, fiaik szenvedése, gyermekeik üldöztetése. Mindenkiről beszélnek, csak ezekről hallgatnak, mint a sir. Bárki bármiért szenvedjen, vele együtt jajgatunk és segítségére sietünk. Csak azokról nem akarunk tudni, akik hitükért szenvednek. Mintha törvénytelen fattyúk lennének, akiket szégyellni kell. Nincs, aki szót emelne érdekükben. Aki meg szólna, nincs rá eszköze, módja. Mintha minden egyes áldozat új lakat lenne a nem szenvedők száján. Egyetlen kivétel a zsidóság. Nem fáradnak bele áldozataik számlálásába, mártírjaik listázásába, bántalmaik világgá kiáltásába. Igaz, nem vörös kéz volt „millió” áldozataik gyilkosa! A vörös kéz őket vallásukért nem bántja. Erről rabbijaik számtalan országban nyilatkoztak. A börtönben nem káromolják Mózesüket, nem verik fejükhöz a tizparancsolat kötábláját, s nem űznek gúnyt körülmetéltetettségükből. Egyet sem feszítettek még közülük a puszta oszlopára Mózes rézkígyójaként... Ha egyszer valaki pontos statisztikával szolgálhatna azokról az áldozatokról, amit az embereknek vallásuk miatt kellett meghozniok, úgy megdöbbenne a világ, mint még soha! A háromszáz évig tartó pogány római vallásüldözés és minden más, csak gyerekjátéknak tűnnék ehhez a mészárláshoz képest, és üldözési módjuk kívánatosnak. Veér Imre, amikor az emlegetett könyvét írta, 600 bebörtönzött papról tudott Magyarországon, és legalább kétszerannyi internáltról. De fogalma sem volt, mennyit vihettek ki Oroszországba. Hányat tartóztattak le. Mennyit kínoztak meg kihallgatással, helyezésekkel és állásvesztéssel, örök zargatással. Még kevésbé tudott arról, hogy mit és mennyit szenvedtek a hívek ezrei, milliói, mennyi áldozatot kellett hozniok hitükért. A rendek feloszlatásakor legalább négyezer férfi és női szerzetest internáltak, majd szórtak szét az országban a legnyomorultabb anyagi s egyéb körülmények közé taszítva. Ezt tette minden csatlós állam. A csehekröl tudjuk, hogy tízezer apácát és sok ezer papot szórtak szét és tettek lehetetlenné szent hivatásuk gyakorlásában. Fantáziánk segítségére lehetnek Oroszország kezdeti adatai, mert minden kommunista államnak minden cselekedetében ő a példaképe. Első éveikben megöltek 28 püspököt és 7776 papot! Becsukták templomaik százait, ezreit, 50 ezer emberből 7 ezer maradt nyitva. A szerzeteseket itt is kiűzték kolostoraikból. Legtöbbjüket internáló-, munkatáborokban elpusztították. Majd a hívekre került rá a sor azzal a kegyetlenséggel, mely irgalmat nem ismer. Ötvenévi mészárlás után gondolhatjuk, hogy mindez csak a múlté? A vallásüldözésnek vége? Nem bántanak már hitéért senkit? Ha nem is nyitják ki a bezárt templomokat, de nem is bántják a híveket? Nem gondolhatjuk? A véletlenül kiszivárgó hírek azt mondják: minden úgy van, mint régen! Ezt igazolja a legújabb hír: Új Hevesi Napló 87
