Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Homa János négy éve, A Hitetlenség Gyülekezete
A kommunizmus története mindenhol a világon hazug és fondorlatos hatalomátvétellel kezdődött, véres terrorral folytatódott, és végül hatalmas lopkodásokban, fosztogatásokban, majd gazdasági csődben, összeomlásban „teljesedett ki”. Nehéz a gyűlöletről elfogulatlanul írni, hisz mindannyiunkat sújt. Egyaránt degradálja azt, akit ellen irányul, és azt is, aki gyakorolja. Leheletével, érintésével fertőz, és nehéz kitérni az útjából, mert hiszen azt se akarja eltűrni, hogy az ember félrehúzódjon előle. Megbántva érzi magát, ezért megbánt mindenkit, aki csak az útjába kerül. Nem tekint, nőt, öreget, gyermeket, árvát, neki mindenki bosszúja tárgya lehet. Akár a tárgyi vagy írott, anyagban testesült kultúra is, mely, mint tudjuk, egy-egy isteni sugallat földi megvalósulása. Ha neki úgy tetszik, több ezer éves szobrokat, épületeket, műalkotásokat rombol porig. Ha úgy fordul kedve, könyveket éget, s helyettük sátáni „alkotásokkal” tölti meg a polcokat. Bármit megtagadhat, mert hiszen lényének eleme, sőt motorja a tagadás maga. Lázadásának és mindenkori megnyilvánulásának lényege a luciferi istentagadás, mellyel egyre távolabbra taszkja önmagát az Isteni Birodalomtól, annak fényességétől. A hajdani Fényvivő (luci fér) egyetlen dolgot képes csupán teremteni dühödt tagadásával: a fényhiányt, a pokoli sötétséget, melynek mélyén egyetlen dolog izzik, a tulajdon gyűlölete. Ez pedig nem más, mint kétségbeesett igyekezet, hogy annak az Egyetlen Lénynek a szeretetét kivívja, és azt egyetlen lényként birtokolhassa, míg másokat ugyanebből a kegyből féltékenyen kitaszít. Nos, a gyűlölet paradoxona mindössze ennyiből áll. Kétségbeesett szeretetvágy, mely lényének egzaltációja révén kíván uralkodni a világon, de soha nem ébred rá, hogy legelőbb meg kellene tanulnia uralkodni önmagán. A diktátorok sötét tekintetében ez az egyre mélyebbre süllyedés tükröződik, a kétségbeesett gyermeki vágy: „Atyám! Miért nem szeretsz te úgy engem, mint ahogyan többi társamat?” Vagy: „Miért nem csupán engemet szeretsz, a többit pedig gyűlölöd, elveted?!” Nyomorult lény-voltában nem foghatja fel, hogy amit kíván, az eleve lehetetlenség, hiszen Isten mindent és mindenkit egyaránt szeret. Jó atyaként nem tesz különbséget köztünk a szeretetben, mivel szeretete nem személyválogató. A földi szeretet paradoxona pedig ez: Hogyan lehet szeretni azt, aki Káinként támad az őt nem bántó Ábelre, embertársára, testvérére? Miközben tudjuk, hogy testvérünk ő is a közös sorsban, mégis egyre távolabbra rugaszkodik tőlünk nyomorult érzéseiben, és mi nem merjük követni azon mélységekbe, ahonnét kétségbeesett kiáltásai egyre hangzanak... Hogyan lehet segíteni azon, aki a feléje nyújtott kézbe belemar?! A tagadás nem isten-lényegű. Aki valaha is emelte már magasba a tekintetét ünnepi áhítatban, annak tudnia kell, hogy a szeretet az elfogadás és igenlés, a teljesség himnusza. Az isteni egységé, mely szent és oszthatatlan. A hitetlenség „mindössze” ennyitől fosztja meg azt, aki benne „hisz”. Aki Istenről és ember-volta mibenlétéről tud valamit, az tisztában van azzal, hogy halhatatlan lelke, melyet ajándékba kapott, ugyanazon „anyagból” van, mint maga a Szentlélek, mely a világot egységben, teljességben tartja. Annak egy kicsiny darabkája, mindössze egy lángocska, mely mégis kitart sok-sok évezreden, évmillión keresztül, anélkül, hogy lényege elromlana vagy megsemmisülne. Nos, amikor megpróbálunk engedelmeskedni az oly nehezen teljesíthető parancsnak „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”, akkor ezt kell szem előtt tartanunk. Embertársunkban is az isteni lényeg megnyilvánulását keresni, meglátni és értékelni. Ez a legnehezebb feladat földi pályafutásunk során. Új Hevesi Napló 79
