Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: A mesebeli három kívánság, Olvasás közben, Széljegyzet egy vershez
djföa/d Cfáé/a Qs4) meáeAe/i Ád/rom- /cdiKÜnád^ Beszélgetések Fecske Csabával Van-e haragosod? Úgy négy évvel ezelőtt Cseh Karcsi barátom is föltette nekem ezt a kérdést népes közönség előtt. Akkor azt válaszoltam: remélem, van. Mert milyen ember az, akinek még haragosa, irigye sincs. Most inkább azt mondom. Remélem, nincs. Ha esetleg mégis van, nem tudok róla, és ez olyan, mintha nem volna. Mimóza lélek lévén, nehezen viselem el, ha haragszanak rám, én magam nem vagyok haragtartó, ha feldühítenek, hirtelen felfortyanok, aztán szépen lecsihadok. Még az is zokon esik, ha valamelyik kisunokám őrről meg rám. Summa summarum: tudomásom szerint nincsen haragosom. Miért is lenne, én annak is igazat adok, akinek nincsen igaza. Nem ragaszkodom körmöm szakadtáig a saját igazságomhoz. Nincsen olyan ember sem, akire igazán haragudni tudnék. Olykor felfortyanok, felcsapja a gőz a fedőt, aztán lehiggadok. Ha kell, ha nem, megbocsátok, mert tudom, hogy a legnemesebb bosszú a megbocsátás. Azt nem lehet megtorolni. Van olyan dolog az életedben, amit szégyellsz, hogy megtetted, vagy éppen azért, mert nem tetted meg, holott megtehetted volna, meg kellett volna tenned? Tele van az életem ilyen szégyellnivaló esetekkel. Én sajnos nem mondhatom el azt, amit oly sokan el szoktak, ha újra kezdeném, mindent ugyanúgy csinálnék, ahogyan csináltam. Én nagyon sok mindent másképp csinálnék, bár könnyen meglehet, hogy újrakezdve sem volna erőm másképp csinálni. Az élet így szép, így jó, hogy egyszeri, megismételhetetlen. Diákköri, kollégiumi ügyeimet nagyon restellem, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy olyan sok szomorúságot okoztam a szüleimnek, bosszúságot a tanáraimnak. Mindig elszégyellem magam, amikor eszembe jut, hogy lagziból jövet kótyagos fejjel, az ajtót fölfeszítve harmadmagammal behatoltam egy házba, ahol három fiatal tanítónő lakott. Borzasztóan megrémültek, most is magam előtt látom őket, ahogy remegve, kócosán, hálóingben ott állnak előttünk. Alig ismertem az ivócimborákat, nem tudhattam, mi lakozik bennük, tragikusra is fordulhatott volna az egész. Borsódzik a hátam, ha belegondolok. Az is rossz emlék, amikor egy lányt, akinél nem jártam szerencsével, megszégyenítettem kis melle miatt. Volt egy katonacimborám, aki leszerelés után többször is meglátogatott, ígéretemet vette, hogy elmegyek hozzájuk a búcsúba. A szomszéd faluban laktak. El is jött értem a búcsú reggelén motorbiciklivel, mondta, nagyon várnak, három nővére szeretne végre megismerni, én mégsem mentem, mert előző nap berúgtam, s másnapos voltam. Hiába rágta a fülemet, nem álltam kötélnek, amit azóta is bánok, sőt szégyellek..Egyszer egy tizennégy éves kislány, a húgom osztálytársa, belémszeretett, én már húszéves nagylegény voltam. Egy este hazakísértem csak úgy, szórakozásból, mert éppen haragban voltam a szerelmemmel. Nem történt köztünk semmi, nem ígértem semmit, de másnap, amikor meglátott egy másik lánnyal, egy világ omlott össze benne, könnyes szemmel, szemrehányóan mondta nekem, én se vagyok különb a többi fiúnál. A könnyeit, a szavait azóta se tudom elfelejteni. Remélem, talált olyan fiút, aki különb a többinél, és boldog tudott lenni mellette. 46 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
