Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Harcosok
<S£ea/ce ^yiaAa Csönd telepedett a falura, nagy volt a forróság, a vakító égen egyetlen felhőpamacs sem látszott. A patakparton topolyák lihegtek asztmásán. Az átforrósodott lépcsőn ültünk, noha a szomszéd háza már árnyékot vetett az udvarra. Barnák voltunk, mint a kenyérhéj, csak szemünk világított ki arcunkból. Markomban gyufásdobozt szorongattam, legyek zümmögtek benne, megpróbáltak kiszabadulni, de minden igyekezetük hiábavaló volt.- Ni, mozog egy fogam! - mondta Guszti, és nyelvével előretolta az egyik fogát.- Húzzuk ki! - javasoltam.- Még mit nem! - ingatta a fejét. Hát persze, a lógó fog nagy értéket képviselt a szemünkben, olyan valami volt, amivel dicsekedni lehetett. Az ilyen meglazult tejfogak eltávolítására jól bevált módszerünk volt: cérnát kötöttünk rá, amelynek a másik végét a kilincshez erősítettük, és ha kinyílt az ajtó, kinn volt a fog. Az volt benne a jó, hogy váratlanul történt az egész. De a foghúzáshoz csak a legvégső esetben folyamodtunk.- Ha nem, hát nem - mondtam kissé sajnálkozva. „Csak nehogy úgy járj, mint egyszer én, amikor birkózás közben veszítettem el egy lógó fogalmat, amit aztán hiába kerestem!” - gondoltam.- Te, én úgy unatkozom - mondta Guszti, és ásított egy nagyot. - Mit kéne csinálni?- Mit tudom én! - rándítottam meg a vállamat. - Gyerünk le a patakra fürödni. Talán rákot is foghatnánk. Eridj, ha akarsz, nekem semmi kedvem. Erre az én kedvem is elpárolgott egy szemhunyás alatt. Kinyitottam a gyufásdobozt, és egyenként szabadon engedtem fáradságos munkával összefogott legyeimet. Az utolsóként szabaduló a Guszti orrára szállt. Kapunk előtt szekér zörgött el, majd Laci jelent meg a kapuban, és teli torokból üvöltötte:- Riadó, kitört a háború! Gusztival egymásra néztünk, tudtuk, mi a teendőnk. A háború gyakorta fellángolt a felvégesiek meg az alvégesiek között váltakozó hevességgel és változó hadiszerencsével. Testünkön kék meg zöld foltok árulkodtak róla, mennyire szeretjük a hazánkat, vagyis az alvéget. Mint kitüntetésekre, olyan büszkék voltunk a háborúban szerzett sebeinkre. Megnőttünk a lányok szemében. A hadiszállásunk a templom mögötti dombon, az akácosban volt, az ellenségé pedig a faluvégén, a régi kőbánya fölött. Most, hogy újra kitört a háború, nekünk fegyvert kellett fogni. Föl a padlásra a hadiszerszámokért! Az én fegyverzetem egy ócska, rozsdás kardból és egy acélsisakból állt, a Gusztié nagyapa katonasapkájából és egy fapuskából. Elég ijesztőek voltunk így beöltözve. És lángoltunk az elhatározástól, hogy a hazánkat vérünk árán is megvédelmezzük az ellenségtől.- Segítenél? - néztem, Gusztira. Akárhogy is erőlködtem, a kardot nem bírtam kihúzni a hüvelyéből.- A bajtársaimnak ne segítenék! - mondta, és belekapaszkodott a kard markolatába. Még a talpát is a hasamnak támasztotta, úgy iparkodott, de a hüvely csak nem engedte el a kardot. Új Hevesi Napló 33
